„Hittel és szeretettel tanítottam”

Meséljen kicsit a gyermekkoráról! Milyen neveltetésben részesült, milyen értékeket hozott otthonról?

Református családban születtem egyetlen gyermekként. A keresztyén értékrend szerint nevelkedtem. Szüleim közül édesanyám volt a lágyabb, édesapám elvárása volt a kötelességtudat, a felelősségtudat, a munkaszeretet, a kitartás, és ennek igyekeztem mindig megfelelni. Egyetlen gyerekként a családunk kicsi volt, de a szüleim nagycsaládból származtak, így sok unokatestvéremmel nőttem fel. Mindig tanár szerettem volna lenni, még a nyári szünetekben is iskolásat játszottam, és ez az érzés tovább erősödött a tanáraim hatására. Gimnáziumi tanulmányaimat a nagykanizsai Landler Jenő Gimnáziumban végeztem francia tagozaton – ma Batthyány Lajos Gimnázium. Amikor bekerültem ebbe a nagyhírű középiskolába, a magyar tanárom Bibliát olvastatott velünk, és bibliai lexikont kellett vennünk. Ne felejtsük el, hogy ez a ’70-es években volt, amikor a Biblia nem volt kötelező tananyag. Azt tanította nekünk, hogy az irodalom és a képzőművészet e nélkül nem érthető meg. Nekem már volt akkor Bibliám, az elsőt az anyai nagymamámtól kaptam, de ekkor mélyedtünk el igazán a megismerésében. A Landler Jenő Gimnáziumra, az ott töltött évekre és tanáraimra nagy szeretettel gondolok, a pályám szempontjából is meghatározó időszakot töltöttem itt.

Ezt követően felvételt nyertem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyem biológia-földrajz szakára. Tudni kell, hogy abban az időben, 1975-76-ban az országban egyedül itt volt egyetemi szintű képzés ezen a szakon. Huszan kerültünk be, egy nagyon erős mezőnyből, de mind a huszan sikeresen végeztünk is. Az egyetemen újabb tanári mintákat kaptam, az évfolyamfelelős tanárunk, Kozák Miklós, aki mint egy gimnáziumi osztályfőnök terelgetett bennünket. Haraszti Árpád, Pinczés Zoltán és Borsi Zoltán professzor urak is olyan személyek voltak, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni. Nemcsak egyetemi előadásokat tartottak, hanem neveltek is bennünket.

Mi történt az egyetemi évek után?

1981-ben végeztem az egyetemen, és a végzés után a Makarenkó Állami Kollégiumban kaptam nevelőtanári állást. 250 gimnazista lányra kellett felügyelnem, akik alig voltak fiatalabbak nálam. Kissé csalódott voltam – nem leértékelve a munkát –, hogy ennyi tanulást követően a kollégiumban nekem kellett a portás, az ápolónői és a nevelőtanári munkát végezni, úgy, hogy este hét után csak én maradtam a lányokkal. Ma már tudom, hogy Istennek célja volt ezzel, hiszen megtanultam elfogadtatni magam, és fegyelmezni minden tanári eszköz nélkül. Emellett délelőttönként három iskolában is tanítottam óraadóként. A Tóth Árpád Gimnáziumban, a Bethlen Gábor Szakközépiskolában, és a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumban. A Refiben már akkor megfogott a semmivel össze nem hasonlítható hangulat, az egyházi iskola légköre. Időközben megszületett a lányom, és igazgatóhelyettes lettem a Makarenkóban, ami rendkívül nagy megtiszteltetés volt ennyi idősen. Hálás vagyok az egykori igazgatóasszonynak, akitől rendkívül sokat tanultam a precíz, pontos munkáról, a naprakész jogszabályi ismeretekről, példaértékű volt számomra a munkamorálja. Azonban a lányom akkor volt óvodáskorú, így ez az időbeosztás nem volt számomra a legmegfelelőbb, mert a délutáni-esti elfoglaltságok miatt sokszor nem lehettem vele.

Ekkor adódott egy tanári állás az Eötvös Utcai Általános Iskolában, ahová nagy örömmel mentem tanítani. Egy szerető, családias kisiskolába kerültem, ahol nagyon sokat tanultam, mind az idősebb kolleganőktől, mind a fiataloktól. Ez az időszak sokat segített nekem a későbbi pályámon is, hiszen 1996-ban a Református Kollégiumba kerülve – ekkor indult el a hat évfolyamos képzés – már ismertem ezt a korosztályt. A Refibe érkezve éreztem azt, hogy itt már otthon vagyok.

A sok-sok megélt tapasztalat vezetett odáig, hogy amikor húsz évvel ezelőtt a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma újra kinyithatta a kapuit a keresztyén családok előtt, akkor az egyike volt azoknak a pedagógusoknak, akik részt vettek az újranyitásban. Meséljen erről az időszakról!

2000-ben a Tiszántúli Református Egyházkerület újraindította az egykori Dóczy Gimnáziumot. Visszakaptuk az épületet, és Református Kollégium tagintézményeként kezdhettük meg a működést, a hat osztályos évfolyamok kerültek át ebbe az épületbe. Ekkor ért az a nagy megtiszteltetés, hogy az újraindító igazgatónő, Kunszabóné Dancs Edit megkért, hogy legyek a helyettese. Itt is megköszönöm neki, és Győri József igazgató úrnak a bizalmat, hogy ennek a nagymúltú híres intézménynek a helyettese, majd vezetője lehettem. Az indulás után még két évig tagintézményként, 2002-től már önálló iskolaként működtünk mint 6 évfolyamos gimnázium. Nagy figyelem kísérte akkor a városban ezt a munkát, meg kellett találni a helyünket, mind a református, mind a városi közoktatási intézmények között. Mi elsősorban a városi, református hátterű tehetséges gyerekek iskolája szerettünk volna lenni. Az újraindításkor már az is kitűzött célunk volt, hogy a Debrecen egyik patináns épületének felújítása mellett a református szellemiségnek igaz otthont teremtsünk az ide érkező diákok számára, ahol egy keresztyén hittel megerősített, korszerű oktatásban részesülhetnek.

Itt amellett, hogy helyettes, majd igazgató lett, tanított is. Emlékezetes maradt az első osztálya?

Igen, természetesen. Amikor a Református Gimnáziumba kerültem, nagyon nagy örömmel vettem a felkérést, hogy osztályfőnök lehetek a 6 évfolyamos gimnázium harmadik évfolyamában. Ez azért különleges, mert az én osztályom diákjai voltak az elsők a városban, akik már az általános iskolai tanulmányaikat is református általános intézményben kezdték el, és 12 évig a református közoktatásban tanultak. Csodálatos társaság volt, aranyos gyerekekből állt az osztály, nagyon sok tehetséges diák járt ide. Az egyik kollegám úgy szokta őket emlegetni, hogy a Dóczy „nagy osztálya”. Ezt is egy isteni adományként élem meg, hogy az iskolavezetés mellett lehetőségem volt arra, hogy őket az érettségiig végig tudjam kísérni.

Hogyan élte meg a pályafutását, és hogyan fogadta a Makkai Sándor-díjat?

Rettenetesen nagy megtiszteltetésnek érzem és veszem. Néha úgy érzem, hogy talán méltatlan is vagyok erre a díjra. Nem tudtam róla, hogy felterjesztettek, így meglepetésként ért a hír, végtelenül hálás vagyok, hogy ezt a díjat megkaphattam.

A gimnáziumban számomra nagyon fontosak voltak a közösen megélt lelki alkalmak, a hétkezdő istentiszteletek. Ahogy Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke is mondta búcsúztató beszédében, a keresztyén iskola alapja Krisztus, és az ő követésével, és megvallásával a keresztyén tanár nem csak magát építi, hanem diákjait is. Köszönet a Tisztántúli Református Egyházkerületnek, különösen Fekete Károly püspök úrnak, hogy bizalmat kaptam erre a tisztségre. A kollegáimnak, akik segítették a munkámat, és támogattak benne. A szülőknek és a diákoknak, akiktől rengeteg szeretet, visszajelzést kaptam. S persze nem utolsó sorban a családomnak, akik sokszor nélkülöztek otthon a teendőim miatt, de mindvégig mellettem, és mögöttem álltak, hogy ezt a munkát el tudjam végezni. Összefoglalásként annyit tudok mondani, hogy életemért, munkámért, az elismerésért egyedül Istené a dicsőség.