Jó iskola nélkül nincs nemzeti jövő

„Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem” – írta Illyés Gyula híres versében, miután száznegyvenhárom lépéssel lemérte a reformáció genfi emlékművét. Nem kell ahhoz egyházunk hitvalló tagjának lenni – amiképpen Illyés sem volt az –, hogy a sorok érvényességét elismerjük. Ha nincs Kálvin felszabadító erejű teológiája, s ebből nem sarjad ki egy sajátságos vallásgyakorlat, életmód és művelődési igény a 16–17. század darabokra szaggatott Magyarországán, aligha létezne az a magyar kultúra, amelynek alapjait különben részben hitvalló protestáns zsoltár- és bibliafordító prédikátorok rakták le. Amikor nem létezett magyar állam, nyelvünket-kultúránkat fehérre meszelt paticsfalú templomokban, meg labanc és tatár elől folyton menekülni kénytelen kollégiumi közösségekben ápolták. A református kollégiumok a későbbi évszázadokban is az oktatás és a kultúra bástyái voltak. Ha a magyar kálvinistákat röviden kellene bemutatni Szerb Antal hozzánk tévedő marslakójának, talán a legegyszerűbb lenne annyit mondani, hogy mi vagyunk a Könyv és az Iskola népe. Vagy ahogy egy egykori pataki diák, Keresztúri Bíró Pál, a Rákóczi fiúk nevelője írta az I. Rákóczi Györgyöt megszólító ajánlásában: „Nincsen sokul’, Kegyelmes Uram, az jóságos cselekedetnek egyéb veteményes kerti az scholákon kívül, nincsen oly kedves társaság, melyben az emberi elme az tisztességnek kívánására inkább gerjedezne, nincsen sokul oly jeles és hasznos munka, mint az scholai munka, nincsen oly mesterséges tudomány, mellyel az isteni méltósághoz közelebb járulhatnánk, mint a deáki tudománnyal. Mindenek bizonyára sötétségben lappanganának és haszontalanok volnának, ha az scholáknak gyakorlói ez világra ki nem terjesztenék azokat, melyektül az egész emberi társaság függ.”

Miként áll ma a „scholai munka” Magyarországon? Az elmúlt napokban-hetekben szinte minden a tanárok és a velük szolidarizáló tanárok, diákok tüntetéseiről szólt. Ha lehántjuk az eseményekről az aktuálpolitikai értelmezést, és Bocskai István végrendeletének híres szavait idézve a „dolgot őt magát nézzük”, végső soron egy kérdés marad: milyen országot szeretnénk utódainkra hagyni? Vajon milyen jövő lesz az, amelynek felneveléséért rosszkedvű, megélhetési gondok miatt szorongó pedagógusok felelnek? Az oktatás a nemzet immunrendszere, ha az megbetegszik, hosszú távon az is kárvallott lesz, aki úgy érzi, a probléma őt nem érinti, és éppen ezért nem is érdekli. Nincs ugyanis olyan társadalmi alrendszer a gazdaságtól a tudományos kutatásig, amely ne érezné meg záros határidőn belül az oktatás rogyadozását: ha rossz az alap, arra nem lehet felhúzni a jövő házát. Ezért az oktatás soha nem ágazati kérdés, az bizony az egész ország sorsát meghatározó ügy, ezt Keresztúri Bíró Pál épp olyan jól tudta, mint egy mai döntéshozó. A problémákkal meg az egész ország szembesül, hiszen az oktatással az egészségügyhöz hasonlóan szinte mindenkinek van dolga. Ezért mindenki tudja azt is, hogy a krétahiánytól a túlközpontosításon át a megalázó fizetésekig bizony a tüntetéseken mostanában emlegetett minden probléma létezik. Döbbenetes méreteket öltött a tanárhiány, a nyugdíjazások és a kevés pályakezdő miatt mára egész járásokban lehetetlenült el például a természettudományos oktatás – a kémiatanár lassan ritkább lesz, mint a fehér holló. Márpedig ez az állapot abban az országban, amelynek sem nyersanyaga, sem tengere nincs, azaz saját polgárainak képzettségén kívül nem tudja másra építeni gazdaságát, nem csupán a szolidaritás okán, de még gazdasági szempontból is végtelenül káros. Merthogy motivált és megfizetett tanárok nélkül bizony „sötétségben lappangunk és haszontalanok leszünk” – nemzeti és egyházi közösségként egyaránt.

A szerző újságíró, a Károli Interdiszciplináris Akadémia műhelyvezetője.