Kell-e félni a mesterséges intelligenciától az oktatásban?

Szontagh Pál előrebocsátja: véleményének kialakításában nem tévesztette szem elől „egyik kedvenc neveléselméleti szakirodalmát”, a Bibliát, amelyben ez áll A példabeszédek könyve huszonkettedik fejezetében: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Úgy látja, az örök értékek és a mesterséges intelligencia (MI; angol betűszóval pedig AI, artificial intelligence) nem kell hogy összeütközzenek az oktatásban, jó felhasználással szinergiában lehetnek egymással. Tehát sem rettegni nem kell attól, hogy az MI kopogtat az iskolák ajtaján, sem isteníteni nem szabad azt. – Az MI olyan, mint a kerék, amelyet nem láthatott az emberiség, amíg fel nem találták, ám utána sok mindent megváltoztatott úgy, hogy könnyebbé tette a dolgunkat – él egy hat évezredes történelmi párhuzammal a Református Pedagógiai Intézet igazgatója.

Megjegyzi, a szóban forgó technológiai jelenségnek már számtalan elemét alkalmazzák iskolákban, a tanárok esetileg egyre inkább élnek e módszerekkel, ezek azonban nem épültek rendszerré. Nem áll mögöttük koherens elképzelés arra, mire használják és mire ne, nincs kidolgozva, hogy a tanár a fennmaradó, illetve az MI segítsége révén keletkező többletidőt hogyan használhatja fel optimálisan.

– Biztosan nem kell tartani attól, hogy a digitális automatizáltság megjelenésével a tanár vezető szerepe a tudásátadás során eltűnik, illetve a nevelés, a tanár-diák viszony hallatlan értéke, a személyesség háttérbe szorul? – vetjük fel a közkeletű aggodalmat. – Ha egyszer már van MI, és azt jól, célhoz kötötten tudjuk használni, akkor a nevelésnek, lélek és lélek közötti kapcsolatnak, tanár-diák interakciónak nem kisebb, hanem nagyobb tere nyílhat. Hiszen például nem apasztja többé az együtt töltött időt az adminisztráció, a lexikális tudásátadás, a mechanikus számonkérés; az algoritmizálható, gondolkodást nem igénylő feladatok terhétől megszabadíthat az MI… Automatizált értékeléssel és visszajelzéssel igenis rengeteget vissza lehet szerezni a tanári energiákból – mutat rá a közoktatási vezető, köznevelési szakértő, aki egyébként eredetileg történelem–magyar szakos középiskolai tanár. Szerinte 2024-ben nem kellene már papírokra írt dolgozatokat silabizálnia a tanároknak otthon, munkaidőn túl.

Úgy véli, a ChatGPT használata nem ördögtől való, illetve az ingyenes OpenAI-jal bizonyos esetekben kiindulási pontként használható óraterveket készíttethet a tanár. – Tudom, mert próbáltam – mondja –, csak be kellett írnom, mit akarok tanítani kiknek, és már érkezett is a tehermentesítés… Persze a kontroll, a helyzethez, személyhez szabás feladatát nem lehet megtakarítani.

– És ha a diákok az esszéfeladataikat, a hallgatók a szakdolgozataikat OpenAI-jal íratják? – szúrjuk közbe. Szontagh Pál nem hátrál meg: – Erre én azt mondom, ha nem tudom kiszűrni egy beszélgetéssel, hogy a hallgató írta-e a dolgozatát vagy az MI, akkor vagy én nem vagyok jó tanár, vagy a feladat rossz.

A Református Pedagógiai Intézet igazgatója szóba hozza az MI szervezett oktatásban várható másik nagy előnyét: azt, hogy nagy segítséget adhat a differenciált, illetve személyre szabott oktatásban. Ez érvényes lehet akkor, amikor valaki szárnyal a többiekhez képest, és érdemes volna tehetséggondozási lehetőséget biztosítani neki ugyanazon tanórán, de érvényes lehet akkor is, ha mondjuk részképességzavaros gyermekek (akik korunkban egyre többen vannak) nehézségeit, lemaradását kell figyelembe venni úgy, hogy az ne menjen a többiek rovására.

Szontagh Pálnak egyébként meggyőződése: a felgyorsultan és szüntelenül növekvő információmennyiség miatt a „mindentudó, csípőből válaszoló” tanár már nem létezik. Mindinkább facilitátor lesz, tanulási menedzser, nem közvetlen tudás átadója.

Az egyik legizgalmasabb feltételezése, hogy – akár belátható időn belül – a nyelvtanulás is gyökeresen át fog alakulni a digitális technológia előretörésével. Hiszen elég lesz valami kütyüt a fülünkbe dugni ahhoz, hogy két különböző nemzethez tartozó üzleti partner alapszintű, esetleg hibás angol helyett az anyanyelvén hallja és értse meg tökéletesen a másikat. – Nem lesz szükség majd nyelvtudásra? – hüledezünk. Beszélgetőtársunk itt ismét hasonlattal él: – Kicsit olyan a nyelvtanulási tevékenység, mint a lovaglás. Már nem azért tartanak lovakat, hogy a gazdájuk eljusson A-ból B-be, hanem mert lovagolni jó. Angolul is azért tanulunk majd, hogy például eredeti nyelven olvassunk egy számunkra kedves angol klasszikust, vagy jobban élvezzünk egy angolszász zeneszámot.

Még egy ellenőrző kérdést kap a szakértő: nem félő, hogy rossz célokra, az emberi méltóság csorbítására, elszemélytelenítésre, kizsákmányolásra használják fel az MI-t, akár az oktatás terén is, amint az némely technológiailag fejlett diktatúrában felsejlik? Beszélgetőtársunk elismeri, hogy ezt reális veszélyként kell számba venni. De nyomban hozzáteszi, ilyen veszélyt minden kor technológiai újítása hordozott, a könyvnyomtatás révén egyszer a Mein Kampfot is kiadták, a televízió vagy az internet is alkalmas szörnyű tartalmak terítésére. – A pedagógia és az oktatáspolitika felelőssége, hogy kiknek, ezen belül is milyen mértékben, milyen tartalommal és céllal biztosítjuk a használatát a szervezett nevelés-oktatásban – szögezi le.

Arról is szót ejt Szontagh Pál: tapasztalata szerint azok a kollégái alkalmazzák hatékonyan a digitális kor vívmányait, akik mind a szaktárgyi, mind a pedagógiai-módszertani, mind a technológiai tudásnak birtokában vannak, és azokat ötvözik. Ezenfelül egy mai pedagógusnak újfajta tudatosságot és „nem tantárgyi” képességeket is munkálnia kell a tanítványaiban. Ahogyan a tanárnak, úgy a diákoknak, hallgatóknak is reflektálniuk kell a jelen világra, amelyben – mivel hiánycikké vált – fölértékelődik a bizalom, az érdek nélküli beszélgetések, a személyesség, egyáltalán a mások iránti figyelem képessége.