Korunkat az iskolai (és kisebb mértékben az óvodai) nevelés elhúzódó válsága jellemzi, mindig más összetevője felszínre kerülésével (a munkabérek méltatlanul alacsony volta, a tantervi szabályozás problémái, az intézményi működés nehézségei: az épületek fenntartása, a túl sok vagy túl kevés jelentkező, a csoportok létszáma – vagy akár a menzás étkeztetés hiányosságai). Lévén mélyebb válság tünetei, megoldásuk kapcsán sokszor parttalan, sehová sem vezető társadalmi vita bontakozik ki, és az egyes területeken végrehajtott változások általában nem hozzák meg a kívánt eredményt. A háttérben húzódó mélyebb problémák közül néhány egymással – és missziós elkötelezettségünkkel – szorosan összefüggőt emelnék ki: a gyermekek társadalmi „elkülönítésének”, a hagyománytiszteletnek és a hierarchiának témáját.
A tömeges népiskolai rendszerek megszületése egybeesett a kapitalizmus hajnalával. Míg a középkorban, kora újkorban lényegében szűk írástudó réteg kiképzésére szolgált az iskola, a gyáripar és a városiasodás robbanásszerű uralomra jutásával a paraszti kultúrából érkezett emberek millióit kellett „átnevelni” oly módon, hogy használhatók legyenek a gyáripar és a hozzá kapcsolódó szolgáltató és kereskedelmi területeken adódó bonyolult feladatokra. A mai iskola viszont már nem, vagy alig tölt be ilyen funkciót: a gyerekek nagyjából olyan társadalmi közegből jönnek, mint amilyenben az iskola elvégzése után ők is tevékenykednek majd. Ebben a helyzetben tarthatatlan, ha a nevelő intézmény továbbra is világon kívüliségével tüntet. Abban a világban, ahol az emberek sportolnak, egészségük érdekében szabadidejükben mozognak, kérdéses a „testnevelés” hagyományos személetének helyzete. Állandó panasz, hogy az állampolgári, gazdasági, lélektani praktikum és ismeretek nehezen kapnak helyet a tananyagban, holott ezek jelentősen meghatározzák a mindennapi életet. Emellett a tömegkultúra ma már nem csupán a könyv- és folyóirat-kiadást jelenti, az irodalom mellett ezért jó volna komolyabban foglalkozni a hozzá kapcsolódó modern médiumok tartalmaival, hatásával is. Sorolhatnánk a gesztusokat, amelyekkel az iskola sajátos öncélúságát és világon kívüliségét próbálja őrizni – ezek sok esetben ahelyett, hogy tekintélyt teremtenének, paródiaszerűvé teszik a működést.
A hagyománytisztelet problémája az evangélium felől is jól megközelíthető. Krisztus a törvényt nem eltörölte, hanem betöltötte: ezen keresztül bárki megértheti, a régi és értékes hagyomány, törvény nem önmagában jelent megőrzendő értéket, hanem azért és akkor van ez így, ha örök, időtől független – vagyis bármi másnál aktuálisabb! – célt szolgál. A biblikus időkben természetes volt, hogy nincs az emberek közt egyenlőség, a rabszolga árucikk volt, és így tovább. Krisztus nem törölte el ezt a világi rendet, hagyományt, de átélhetővé tette, hogy az embert teremtő Isten nem így tekint ránk, az ő gyermekeiként lényegében azonos rangú, azonos léthelyzetű testvérei vagyunk egymásnak. Az iskolában is természetes a nevelő és nevelt elkülönülése: más az élethelyzetük, feladatuk. Rengeteg mindenben mégis egyenlők, sőt, egymásra utaltak. Mégis, a hagyományos iskola hajlamos ezzel szemben a tanárt a teljhatalom, a tanulót a teljes kiszolgáltatottság helyzete felé terelni. A tanári szerep hatalmi jellege pedig olyan hagyomány, amelynek sajátos eszközei: az osztályozás, a fegyelmezés, az időkeretek betartatása, a munkaformák meghatározása nem valami emberi hierarchiából erednek, hanem a tanítás, nevelés elemi célját kellene szolgálniuk. Nem az alá-fölérendeltség a természetes viszony és állapot, hanem a testvériség és a kölcsönös tisztelet. Minden hagyomány, amely ezzel szembemegy – az osztályozás szükségessége vagy akár a testi szükségletek korlátozása –, folyamatos felülvizsgálatra szorul, és ha ugyanazt a nevelési, oktatási célt el lehet érni kevésbé rideg, elkülönítő módszerekkel, akkor kötelességünk lenne azt választani. Azon számos óvoda, iskola, ahol jó lelki és szakmai meggyőződésből felismerték ezeket az összefüggéseket, máris a lehető legtöbbet és legjobbat teszi mind a keresztyénség missziós feladatának véghezvitele, mind a köznevelés megbecsültségének helyreállítása ügyében.
A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!