Furcsa szerzet az idő. Néha az a benyomásunk, hogy csigalassúsággal cammog. Máskor éppen ellenkezőleg, mintha egy sportkocsi sebességével száguldana. És vannak olyan pillanatok, amikor az az érzésünk: az óramutatók megállnak. Valami ilyesmi történt meg február 24-én, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Azt hiszem, sokan vagyunk, akik fel tudják idézni, hol voltak és mit csináltak, amikor megtudták a hírt. Jogos a történelmi sorsfordulóknak kijáró figyelem, mert ne legyen kétségünk, az ukrajnai háború és következményei meghatározzák a mi életünket is. Nemcsak a hozzánk érkező rengeteg menekült, hanem a háború következtében megugró élelmiszer- és energiaárak, illetve az egész európai kontinens biztonsági helyzetének megváltozása miatt is.
Ezek a tényezők persze összehasonlíthatatlanok az ukrán civil lakosság szenvedéseivel, akik közül sokan e sorok írásakor lelik halálukat az orosz tüzérség és légierő csapásai alatt. Vagy menekülni kénytelenek a teljes ismeretlenbe. Amikor a minap segítséget vittem a Nyugati pályaudvarra, a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntesei megrendítő történeteket meséltek. Például egy fiatal, harminc év körüli nőről, aki két idősebb asszonyt támogatott, s amikor segítséget ajánlottak neki bőröndjei cipeléséhez, azt mondta: nincsenek csomagjai. Az ő és két nagynénje minden földi tulajdona az a ruha, amelyben el kellett hagyniuk az otthonukat. Az ilyen és ehhez hasonló történetek megismerése, a töménytelen emberi szenvedés megköveteli az egyenes beszédet, tettes és áldozat világos megkülönböztetését.
Bármennyire korrupt, kaotikus állam volt is Ukrajna a háború előtt, bármennyire igazságtalan volt is a kárpátaljai magyarságot is sújtó kisebbségellenes törvényhozás, az agresszor minden kétséget kizáróan Oroszország. Moszkva pontosan ugyanazokkal a retorikai tornamutatványokkal igyekszik igazolni az igazolhatatlant, mint az 1956-os forradalom eltiprásakor, amikor „fasiszta csőcselékről” és a „nyugati imperialisták fellazító tevékenységéről” harsogott a szovjet propaganda. Aki szerint „felelőtlen” az ukrán vezetés, amiért fegyvereket ad civilek kezébe, gondoljon bele: ha egy ország polgárai saját hazájukat és családjukat nem igyekeznének megvédeni, akkor vajon van-e bármi értelme nemzeti közösségről beszélni? Nota bene: történelmünk legfelemelőbb mozzanatai közé tartoznak a túlerővel szemben vívott forradalmaink, amelyek nem csak a világ csodálatát vívták ki, de reménységet adtak az elnyomások elviseléséhez, majd később a zsarnoki iga lerázásához.
Menekülők a záhonyi állomáson
Aki a magyar történelem ismeretében is azt gondolja, hogy Moszkvának „joga van befolyási övezetéhez”, az egy percre gondoljon bele: vajon akkor is ugyanígy vélekedne, ha ebbe a „befolyási övezetbe” Magyarországot is beletartozónak vélné a Kreml ura? Abszurd felvetés? Három hete még Ukrajna megtámadása is annak tűnt. Nem véletlen, hogy az összes, hozzánk hasonló sorsú, gazdasági fejlettségű (sok esetben az orosz gázszállításoktól Magyarországhoz hasonlóan függő) közép-európai állam Ukrajnát támogatja, mert attól tart: ha Oroszország most célt ér, rájuk is sor kerülhet. Újra bebizonyosodott, hogy az orosz politika ígéreteinek nem szabad hinni.
Moszkva az elmúlt évtizedekben ötször (legutoljára 2010-ben) szavatolta Ukrajna területi integritását – úgy tűnik, az orosz kormányzat szövegértelmezése szerint ebbe a garanciába a páncéloshadosztályok harcba küldése is belefér. Ukrajna kíméletlen megtámadása eltörli a nyugati arroganciát, az Egyesült Államok sok esetben hibás külpolitikáját (például az iraki háborút), az ukrán politikusok asszimiláló törekvéseit? Természetesen nem. De felemelt mutatóujjal most ezekről oktatni a létéért küzdő országot, olyan érzéketlenség, mint egy felgyújtott ház tulajdonosának magyarázni arról, milyen elavult volt az elektromos hálózat.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!