Trianon a mai napi napig sajgó sebeket ütött a magyar nemzet lelkén. A 100. évfordulón arra emlékezünk, milyen változásokat hozott 1920. június 4. a Magyarországon maradt és a szomszédos országokba került református elődeink számára.
„...megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma (...) írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt” – így tudósított a korabeli magyar sajtó arról, hogy száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én délután fél ötkor a magyar delegáció képviselői a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírták az első világháború győztes országai által diktált békefeltételeket.
Megcsonkított ország, szétszakított reformátusság
„Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre”
– érzékeltette a Pesti Napló munkatársa az ország területének több mint hetven százalékát, lakosainak közel kétharmadát elszakító megállapodás igazságtalanságát.
A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni béke nemcsak a történelmi Magyarországot, hanem a református egyházat is szétszakította. A magyar reformátusság az 1567-es debreceni zsinat óta hitvallási egységben élt a Kárpát-medencében, ugyanakkor a százötven éves török hódoltság, majd a Habsburg abszolutizmus protestánsellenessége miatt a Dunántúli, a Dunamelléki, a Tiszáninneni, a Tiszántúli és az Erdélyi Egyházkerületből csak 1881-ben sikerült országos szintű egyházszervezetet létrehozni.
A mesterségesen meghúzott és Trianonban véglegessé tett határok nemcsak kulturális-földrajzi régiókat vágtak ketté, hanem az alig negyven éve létrejött Magyar Református Egyházat is szétszakították. Magyarok millióit fosztották meg az országuktól, közöttük 900 ezer reformátust is. Négy egyházkerületünket megcsonkították – Dunamelléktől 32, Dunántúlról 99, Tiszáninnentől 140, Tiszántúlról pedig 411 gyülekezetet szakítottak el –, az egész Erdélyi Egyházkerület – több mint 600 gyülekezettel, csaknem 1000 szórványával – teljes egészében idegen fennhatóság alá került. A református lelkészek száma a felére csökkent Magyarországon, több mint ezren kerültek új ország fennhatósága alá.
Kényszerből született egyházak
A csehek, a románok és a szerbek által megszállt területeken élők egészen a békediktátum aláírásáig reménykedtek abban, hogy mindez csak átmeneti állapot, ám azután nyilvánvaló lett, hogy a kapcsolat az anyaországgal tovább nem tartható fenn, az idegenbe került reformátusok önállósulni kényszerültek.
Felvidék és Kárpátalja, 61 ezer négyzetkilométernyi terület és 3,4 millió lakos, köztük 217 ezer református Csehszlovákiához került. A püspöki teendőkkel megbízott Révész Kálmán és Németh István nem tudott dűlőre jutni az ellenséges prágai és pozsonyi hatóságokkal, mindketten visszaköltöztek Magyarországra. 1921-ben pedig az addig Dunántúlhoz és Tiszáninnenhez tartozó gyülekezetekből és egyházmegyékből létrejött a Szlovenszkói Dunáninneni és a Szlovenszkói Tiszáninneni Egyházkerület. Az első Csehszlovák Köztársaságban autonóm területként létező Kárpátalján két évvel később tudott csak megalakulni az önálló egyházkerület. Az egyetemes zsinat 1923-ban ült össze Léván, itt jött létre a Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház, amelynek első lelkészi elnöke Pálóczi Czinke István lett. Bár lelkészeit hűségeskü letételére kényszerítették és törvényei az államtól nem nyertek az 1938-as visszacsatolásig semmilyen elismerést, a közösség mégis talpra tudott állni. 1925-ben Losoncon teológiát hoztak létre, Komáromban pedig 1935-től református tanítóképzőt működtettek.
Reformátusok és Trianon
címmel jelent meg a napokban egy dokumentumfilm a Károli-egyetem gondozásában.
Románia 103 ezer négyzetkilométert és 5,1 millió lakost, köztük 719 ezer reformátust kebelezett be. Az Erdélyi Református Egyházkerület már 1919 tavaszától Románia fennhatósága alá került, a békediktátum aláírása után Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A mai Királyhágómelléki Református Egyházkerület a független erdélyi fejedelemség kezdete óta a Tiszántúli Református Egyházkerülethez tartozott. Amikor Erdéllyel együtt a Partiumot is Romániához csatolták, az ottani református egyházmegyék képviselői saját egyházkerületet alakítottak nagyváradi székhellyel. Első választott püspökük Sulyok István bihari esperes volt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból is) kisebbségbe került reformátusok megérezték az impériumváltozás nyomasztó súlyát, számos törvénytelen intézkedést szenvedtek el. A két református egyházkerület egy országos zsinatot hozott létre, a kolozsvári teológia vette át a partiumi lelkészek képzését is. A súlyos elnyomás ellenére, vagy talán éppen azért, a Romániai Református Egyház is lelki megújuláson ment át ebben az idõszakban.
Az alsó baranyai, szlavóniai, bácskai, békés-bánáti, belső-somogyi és kecskeméti egyházmegye számos gyülekezete a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához került. Horvátországot nem számítva 20 ezer négyzetkilométert és 1,5 millió lakost, köztük 50 ezer reformátust vettek el Magyarországtól. A református egyház működését a jugoszláv állam csak a '30-as években hagyta jóvá, hivatalosan 1934-ben tudtak megalakulni, püspöküknek az addig is hatalmas munkát végző Ágoston Sándort választották. Az óriási területen elszórtan élő híveket az ott szolgáló lelkészek csak nagy erőfeszítések árán tudták pásztorolni. Ausztriába további 4 ezer református került, de ott önálló egyházkormányzat nem jött létre.
Összeforró sebek
A két bécsi döntés értelmében az elszakított területek egy része visszatérhetett az anyaországhoz, de a második világháborút lezáró békeszerződés visszaállította a trianoni határokat, a térség országaiban kibontakozó kommunista diktatúrák pedig további négy évtizednyi elszigeteltséget hoztak. Csak a ‘80-as évek végén, illetve a kommunista blokkon végigsöprő demokratikus átmenetet követően lett ismét szorosabb az addig egymástól kényszerből elkülönülten fejlődő református közösségek viszonya. A gyülekezeti testvérkapcsolatok és határmenti regionális együttműködések felélesztését a 2000-es évek európai integrációs hulláma is segítette.
Református Egység - május 22.
Emlékek a 2009. május 22-i ünnepségről
2009. május 22-én aztán ismét megkondultak a harangok – ezúttal Debrecenben, a Trianonban egymástól elszakított magyarlakta területeket és református egyházrészeket szimbolizáló haranglábakban. 11.00 órakor a Nagytemplomban a magyarországi, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és partiumi református közösségek vezetői ünnepélyesen aláírták a Magyar Református Egyház alkotmányát. Ezzel a lépéssel juttatták kifejezésre, hogy a magyar reformátusság a reformáció évszázadától megtartotta lelki, szellemi egységét, összetartozás-tudatát még történelmi viszontagságok és politikai szándékok – így az 1920. június 4-i döntés és 2004. december 5-i népszavazás – sem tudták kikezdeni. (Az ülésén csatlakozott hozzájuk az Amerikai Magyar Református Egyház, azóta pedig a felvidéki, a horvátországi, a kanadai és a másik USA-beli közösség is.)
Tizenegy évvel ezelőtti ünnepi nyilatkozatukban úgy fogalmaztak:
„Hisszük és valljuk, hogy Krisztus igazsága szabadít meg minden igazságtalanságból és nyomorúságból. Hisszük, hogy gyógyító hatalma megteremti Benne való egységünket is. Hisszük, hogy ha Őt követjük a megbékélés eszközei lehetünk minden körülmények között. Hisszük, hogy a magyar reformátusság összefogása Jézus Krisztus egyetemes egyházának egységét és hiteles bizonyságtételét szolgálja, melynek mindnyájan tagjai vagyunk. Krisztus a jövő, kövessük együtt Őt!”
Újra szóljon a harang!
Egyházunk vezetői arra kérik a Kárpát-medence összes református gyülekezetét, hogy a trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulóján, 2020. június 4-én, csütörtökön – magyarországi idő szerint – délután fél ötkor szólaltassák meg templomaik harangját.