Ne csak egymás vendégei legyünk

A nagyecsedi református nagytemplom padsorait anyaországi és partiumi gyülekezetekből érkezők töltötték meg szombaton délelőtt. A találkozó ünnepi istentiszteletének alapigéje Jézus főpapi imádsága volt János evangéliumának tizenhetedik fejezetéből. A két igehirdető ugyanannak az imádságnak két, egymást erősítő részletét emelte ki: Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke Jézusnak a tanítványok megőrzéséért elmondott kérését, Bogdán Szabolcs János királyhágómelléki püspök pedig Krisztus követőinek egységéért mondott könyörgését.

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” – idézte Fekete Károly az alapigét (Jn 17,15). Mint mondta, Krisztus nem valamiféle elkülönített „keresztyén rezervátumba” hívja tanítványait, hanem ebben a világban bíz rájuk feladatot. Az egyház nem mondhat le arról a közegről, amelyben élnie és szolgálnia kell: hiteles lelkipásztorokra, hittanoktatókra, presbiterekre és egyháztagokra van szükség, akik nemcsak szavaikkal, hanem életükkel is továbbadják a jóság, a békesség, a szeretet és a megbocsátás erejét. A püspök szerint a világnak nem másodrendű világiasságra, hanem elsőrendű keresztyénekre van szüksége.

A tiszántúli püspök arra is figyelmeztetett, hogy az egyház küldetését két ellentétes tévedés torzíthatja el. Elzárkózhat a világtól egyfajta vallásos elefántcsonttoronyba, de annyira hozzá is idomulhat, hogy annak módszereivel együtt a gondolkodását is átveszi. Mindkét végletben szem elől tévesztheti küldetését, ezért újra és újra Jézus Krisztuson kell tájékozódnia. Fekete Károly érzékletes ellentétpárokkal mutatta meg a különbséget: míg a világ fiának megtervezik az arculatát, Krisztus tanítványának karakteres arca van; az egyik reflektorfénybe vágyik, a másikban világosság támad; az egyiknek szlogent adnak a szájába, a másik hitvallást tesz. A hitvalló tanítvány nem önmagát akarja megvalósítani, hanem a megváltás valóságát éli meg, és így válhat másokat is Krisztushoz hívó emberré.

Bogdán Szabolcs János arra hívta fel a figyelmet, hogy Jézus főpapi imája nemcsak az akkori tanítványokért szólt, hanem azokért is, akik később az ő szavuk nyomán jutnak hitre. Isten ugyanis küldetést bíz követőire: az evangéliumot adja ajkukra, hogy örömüzenete által mások is megismerhessék őt. Bár ma sokan temetnék az egyházat, vagy a templomfalak közé szorítanák, Isten Igéjét nem lehet bezárni és bilincsbe verni. Hirdetése ugyanakkor bátor kiállást és odaszánt szolgálatot kíván: Krisztus követése nem könnyed utazás, hanem olyan küldetés, amelyben csak a mellette való szilárd elköteleződés tarthatja meg a tanítványt.

Az evangélium hirdetését azonban az életnek is alá kell támasztania. Ennek egyik legfontosabb jele a Krisztus követői közötti egység – hangsúlyozta a püspök. Ez nem hosszas tárgyalások vagy érdekek mentén kialakított egyezség, hanem az Úrral való élő és őszinte kapcsolat következménye, amelyben a tanítványok felül tudnak emelkedni különbözőségeiken és ellentéteiken. Ha az egység csak a szavak szintjén létezik, hamissá és hosszú távon fenntarthatatlanná válik. Tétje túlmutat magán a közösségen: a tanítványok egységének a hétköznapokban is láthatóvá kell válnia, „hogy elhiggye a világ”, hogy Jézus Krisztust az Atya küldte.

Az istentisztelet könyörgése ezt a tanítást közvetlenül Szatmár valóságára fordította le. Beszterczey András, a debreceni Nagytemplom lelkipásztora imádságában hálát adott azért, hogy a különböző településekről és az országhatár két oldaláról érkezők ugyanazt az Igét hallgatják, ugyanazokat az énekeket éneklik, és ugyanahhoz az Atyához fordulnak. Egy mondata egyúttal mércét is állított a nap elé: – Bocsásd meg, amikor az összetartozásról olyan szépen tudunk beszélni, de a hétköznapokban nem keressük egymást, nem kérdezünk, nem segítünk, amikor arra szükség volna. A könyörgés arra hívott, hogy a közös múlt ne csupán ünnepi emlék, hanem a jelenben is ható erőforrás legyen.

A Szatmár Határok Nélkül szervezői is a hűséget és az összetartozást állították középpontba. Kovács Lajos, Nagyecsed polgármestere, II. Rákóczi Ferenc példáját idézte fel, aki szerinte a megosztottság korában is képes volt különböző közösségeket egy célért egyesíteni. A Reformátusok Szatmárért Egyesület elnöke, Fülöp István pedig arról beszélt, hogy a családhoz, a nemzethez és Istenhez való hűségnek nemcsak kimondott szavakban, hanem tettekben is meg kell mutatkoznia.

Az idei Milotai Nyilas István-díjat az ünnepi istentiszteleten adták át Porkoláb Pál fehérgyarmati presbiternek, gazdálkodónak, a Szatmári Református Egyházmegye presbiteri főjegyzőjének. Szalay Kont, a Szatmári Református Egyházmegye esperese laudációjában állhatatos, kipróbált és reménységben élő szatmári emberként mutatta be a díjazottat. Felidézte, hogy Porkoláb Pál a Fehérgyarmati Református Egyházközségben évtizedeken át végzett presbiteri szolgálatot, egyházmegyei és zsinati tisztséget vállalt, valamint családjával parókiát és imatermet épített Szamostatárfalván.

A kitüntetett köszönőbeszédében biztos pontokról beszélt egy megosztottsággal és üres ígéretekkel terhelt világban. Életének vezérigéjét a 158. dicséretből idézte: „Hagyjad az Úristenre te minden utadat.” Hangsúlyozta, hogy a szeretetet és a békességet nem elegendő hirdetni: úgy kell megélni, hogy az utánunk következő nemzedékek is követhető példát kapjanak.

Az istentisztelet végén Fekete Károly a Dicsőült helyeken című, frissen megjelent igehirdetés-kötetre is felhívta a figyelmet. A kiadvány a püspök 2015 és 2025 között elmondott prédikációiból válogat. Lapjain egyebek mellett a Szatmár Határok Nélkül találkozóin és a magyar kultúra napjához kapcsolódó szatmárcsekei alkalmakon elhangzott igehirdetések kaptak helyet. A kötetből az istentisztelet után a templom bejáratánál minden résztvevő vihetett magával egy ajándékpéldányt, hogy később is felidézhesse az elmúlt évek üzeneteit.

Az istentiszteletet követően a résztvevők a templomkertben megkoszorúzták a Rákóczi-emlékművet, amelynek összetört emléktábláját 2024-ben állították helyre, valamint a 2025-ben elültetett tölgyfát. Molnár Zoltán József, a Vitézi Rend északkelet-magyarországi területi székkapitánya ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy az emlékmű a fennmaradását egy tevékeny közösségnek és a nemzeti öntudatnak köszönheti. Hangsúlyozta: a hit nem maradhat csupán belső meggyőződés vagy vallási ismeret; a mindennapi életben is láthatóvá kell válnia. – A jövőnk a múltunkban, a hitünkben és a jelenünkben egyaránt gyökerezik – fogalmazott. Az évtizedes múltra tekintő emlékmű és a fiatal tölgyfa együtt arra figyelmeztetnek, hogy az örökség csak akkor maradhat élő, ha a jelen közössége gondozza és továbbadja – tette hozzá.

A református templom mögötti rendezvénytéren Kovács Lajos, Nagyecsed polgármestere egy friss helytörténeti eredményről is beszámolt. A területen egykor az ecsedi vár kastélydombja emelkedett, a közelmúltban elvégzett talajradaros vizsgálat pedig kirajzolta a hajdani várkastély alaprajzát. A mérések szerint a maradványok már negyven-ötven centiméterrel a felszín alatt megtalálhatók azon a részen, ahol az elmúlt évszázadokban nem emeltek épületet. A város következő célja a régészeti feltárás és a maradványok bemutatása.

Czibere Károly, a Református Szeretetszolgálat főigazgatója a 11. zsoltár alapján Isten uralmáról és az ember bizalmáról szólt. Egy bevásárlókocsiba épített gyermekautó képét idézte fel: a gyermek tekerheti ugyan a kis kormányt, de a kocsi mégis arra halad, amerre a szülő tolja. A hasonlat arra figyelmeztetett, hogy az ember könnyen dühössé és keserűvé válik, ha azt hiszi, minden irányt neki kell meghatároznia. Ha azonban felnéz az Atyára, felismerheti, hogy Istennek a szatmári reformátussággal is terve van.

Az ünnepi megnyitó után a hivatalos jelenlét háttérbe húzódott, a rendezvénytér közösségi élete pedig más ritmusban folytatódott. Az istentiszteleten elhangzott kérés – hogy ne csak egymás vendégei, hanem valóban testvérei legyünk – ekkor nemcsak útravalóként, hanem csendes kérdésként is velünk maradt. A nap ereje a közös étkezésben, a régi ismerősök köszöntésében, az új beszélgetésekben és a megosztott személyes történetekben mutatkozott meg. Ezt erősítette a második alkalommal megrendezett SDG Focikupa is, amely a versengés mellett a pályára lépőknek és a szurkolóknak egyaránt találkozási alkalmat kínált.

Kovács Patrik Mátészalkáról származó kutatóorvos, aki ma a Debreceni Egyetem Anatómiai Intézetében dolgozik. Amikor arról kérdeztük, milyen emléket kapcsol Szatmárhoz, nem történelmi évszámot vagy nevezetes épületet idézett fel, hanem a nagyszüleinél töltött nyarakat. Gyermekként kerékpárral vitték ki a határba, ahol a szántóföldek fölött semmi mást nem látott, csak a végeláthatatlan kék eget. Az ott született képzeletbeli történetekből ma is mesél tanítványainak.

A határ túloldalán élő szatmáriaktól szerinte mindenekelőtt az identitás megőrzését lehet megtanulni. Egy olyan korban, amikor az internet és a gyors változások sok mindent egységesítenek, különösen értékesnek tartja, hogy a partiumi magyar közösségek ragaszkodnak nyelvükhöz és kultúrájukhoz. Számára Szatmár három szóban foglalható össze: család, kultúra és összetartozás.

Kiss András görögkatolikus lelkészgyermekként már korán megtapasztalta a felekezetek közötti testvériséget. Szerencsen és Rozsályban, majd debreceni diákévei alatt egyaránt természetesnek tartotta, hogy református, római katolikus és görögkatolikus közösségek tagjai együtt ünnepelnek. A Szatmár Határok Nélkül találkozóra azért tér vissza, mert itt azokkal a református barátaival és munkatársaival is találkozhat, akikkel a hétköznapokban közös ügyeken dolgozik.

Úgy látja, az anyaországi közösségek azt tanulhatják meg a partiumiaktól, hogyan lehet küzdeni, megmaradni és összefogni. Szatmárnémeti és a környező települések magyar intézményei szerinte azt bizonyítják, hogy közös álmokból működő valóság születhet. – Számomra Szatmár azt jelenti, hogy megmaradni, gyarapodni és közösségben lenni mindig, a viharok ellenére is – fogalmazott.

Bölcsik István, Nagyecsed város jegyzője harminchét éve dolgozik a városban, és a találkozón nem hivatalából fakadó kötelességként, hanem személyes ügyként vesz részt. Szerinte az alkalom idővel „beszippantja” az először érkezőket is: úgy térnek haza, hogy a következő szeptemberi találkozót már előre beírják a naptárjukba. A visszatérőknek pedig természetessé válik, hogy itt újra láthatják azokat is, akikkel talán csak évente egyszer találkoznak.

Szerinte a rendezvény lelkületét éppen az különbözteti meg más városi vagy környékbeli programoktól, hogy a kikapcsolódás mellett útravalót is kínál. Hozzátette: önmagában felemelő látvány, ahogy a hétköznapokon ritkán megtelő, monumentális nagytemplom padsorait ilyenkor ünneplő közösség foglalja el. Bár a Balaton mellől került Szatmárba, az itt élők közvetlensége és szeretete már érkezésekor mellbe vágta, és ez az élmény azóta is meghatározza a tájhoz fűződő kapcsolatát.

Szökőcs Zsuzsanna Szatmárnémetiből érkezett első alkalommal a találkozóra. Római katolikusként nevelkedett, de sok református istentiszteleten vett részt, és úgy tapasztalta, hogy a felekezeti határok nem akadályozzák a közösséghez való kapcsolódást. Mint mondta, Szatmár neki egyszerre jelenti a határ mindkét oldalán fekvő szülőföldet és a megmaradás feladatát.

Gyermekkori iskolájának egyik termét a diktatúra éveiben szertárként használták, a reformáció alakjait és egy zsinatot ábrázoló falképeket pedig eltakarták. Csak a rendszerváltozás után tudta meg, hogy valaha az a terem volt az intézmény díszterme; később a festmények ismét láthatóvá váltak. A személyes emlék jól példázza mindazt, amit a találkozó résztvevői a megmaradásról mondtak: az örökség olykor hosszú időre eltűnhet a szem elől, de ha vannak, akik számon tartják, újra feltárható és továbbadható.

– Nekem Szatmár a szülőhelyem. Itt vannak a gyökereim, és remélem, ott lesz a jövőm, a gyermekem, az unokáim és az ükunokáim jövője is – mondta. Szavai egyetlen család történetében foglalták össze a nap visszatérő kérdését. A beszélgetés alapján az is körvonalazódott, hogy a határok megváltozhatnak, az ünnepi alkalmak véget érnek, de az összetartozás valódi próbája mindig az marad, hogy lesz-e, aki másnap is keresi a másikat, őrzi a közös örökséget, és továbbadja azt az utána érkezőknek.