Örök értékek mesélője

Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, ahogy én azt gyermekkoromban ismertem.

Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött. A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve ülnek a templomban. Fenn, az oldalkarzaton, az orgona mellett, sorakoztak a diákok, túl rajta az iskolás leányok, azon túl következett egy hosszú, az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtörték a komáromi szekeresgazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napoleoni hadjárat emlékeül akkora vitézségi érdem-csillagokat viseltek a mellükön, mint egy csésze alja.

S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj s utána a másik ezer, az asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással. Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és leányasszonyok, ha templomba mentek. S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: «Jövet Szent Lélek Úr Isten !», az volt az égostromló riadó! Az az «állelúja, állelúja» bízvást az egekig felhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.

Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor fatorony harangjai hívogatták isteni tiszteletre a hívek seregét.

... A század elején volt ez, a napoleoni harczok befejezte után, mindjárt az utolsó nemesi inszurrekczió nyomában.

Egy «új ember» telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, a kinek a neve volt «nemes Ásvay Jókay József.» Fiatal feleséget hozott magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, a kinek semmi hozománya nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak: kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők éltében. Szülei maguk is nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne, emlékszem rá.

A legelső vasárnapon Ásvay Jókay József magával vitte a feleségét templomba. A főajtón, az utcza felől járulva be, a nejét a női padsorok előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbyterek osztályában, a második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye). Ott aztán csak az ájtatosságra volt gondja.

Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas fedelű ház szülöttét lenézték.

Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes asszonyok, kontignácziós háztulajdonosnők, hivatalnoknők, gazdag búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális literánsok hitvestársai. Azok csak nem szoríthattak neki helyet, – az idegennek!

Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék, posztókereskedőnék, vásárusnék, sóraktárosnék, kanczellistánék, schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmívesnék, molnárnék, mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, akikkel vetekedtek méltóságban a szekeresgazdánék, a kormányosnék, hajóácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék és teljes érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék, timárnék, fejkötő varrónők – és egyéb arisztokrata hölgyek.

És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a legújabb komáromi divat szerint halcsontos medereket, galléros wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros ujjú rekliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú távitoppos fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna ezek maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, aki nem hord selyem ruhát, hanem egyszerű merino köntöst, czicz-kendővel, hozzá sima füllangló fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.

A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el nem futott a templomból, hanem szépen oda támaszkodott a legutolsó padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár József esperes uramnak a szónoklatát, a ki igen meghatóan prédikált arról a textusról, hogy a kik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra akasztott helypénz-szedő persellyel, s ő is belehullatá a maga áhitatfillérét.

Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A templom nem theátrum, ahol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.

. . . No, most állj elő, te híres! Te Mór a Jókay nemzetségből, mit csináltál volna «te» ebben az esetben? Futottál volna panaszra kurátorhoz, espereshez, presbytériumhoz, orvoslást követelni a sértés miatt, helyet pretenciálni a száműzött élettársadnak az úri gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös asszonyságok férjeihez, s kihívtad volna őket egy szál kardra? – Vagy szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyerálni az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? – Válassz!

Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta a három eshetőség közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, a ki becsületes asztalos mester volt s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott tölgyfából, a minek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, a honnan a felesége a legelső isteni tiszteletet állva hallgatta végig, abba vezette bele a nejét.

S néhány év múlva az a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista matrónák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott van: – a legutolsó pad, mint örök szimbóluma az Isten előtti egyenlőségnek.

Az írást a Vasárnapi Újság az író engedélyével vette át a Budapesti Naplótól.

Az én kedves szülővárosomról kiván az én lelkem megemlékezni, annak is a legmagasabb tornyáról, a mire az én hitfeleim olyan büszkék, és a kollegium szatyráról, a mit ők olyan nagyon szégyenlettek.

Lesznek sokan, a kik nem is tudják, mi az a szatyor? Kivált mikor a «kollegium szatyráról» van szó. Bizonyosra veszem, hogy tíz olvasó közül kilencz «szatira»-nak fogja olvasni ezt a szót.

Hát biz a szatyor nem valami elegáns bútordarab; azt nem viszik be a szalonba; nem akasztják fel a boudoir kandelábereire, az még nem is előszobaképes, azt még a konyhában sem engedi letenni a szakácsné, hanem kinn a pitvarban végez vele; a szatyor a kosarak nemzetsége között a pária.

Nem is kosárfonó készíti azt, hanem a gyékénykötő, a sömlyéklakó pákász, vagy a tömlöczlakó rab.

Egy hosszukás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a feneke deszkával jól kibélelve; hasonlatos az indusok csónakjához. Közepén mind a két párkányán van egy-egy füle, a mi nagyobb biztosság okáért kötélből is szokott készülni s ez esetben bőrrel vonatott be, nem annyira a rokokó styl megtartása végett, mint inkább, hogy tovább tartson s az embernek a vállát ne törje olyan nagyon. A kik korán reggel járnak az utczán, találkozhatnak hébehóba egy ilyen szatyorral, melyet izmos mészároslegény czipel meggörnyedve, fél borjunyi tartalommal.

Hanem a komáromi kollegium szatyra ezeknél mind nagyobb volt, az volt a szatyroknak az apja. Az két emberre való volt. A két fogantyuján egy rudat toltak keresztül s annak a két végét a vállára véve, hurczolta a kollegium szatyrát végig a városon két mendikás diák. Mindennap lehetett őket látni délben 12 órakor a kollegium felé czafolva, estenden pedig onnan kifelé loholva, a rúdra akasztott szatyorral.

Hanem elébb mondjuk el, hogy mi volt az a kollegium?

Büszke nagyzással nevezték így a komáromi hívek az ő hatalmas iskolájukat. Hatalmasnak mondhatom én azt, mind kivülről tekintve, mind belülről megitélve. A város legszebb részén, a Szombati utczában, átellenben a kálvinista templommal, volt egy piacz nagyságú terület, az utcza felől szép rácscsal bekerítve. Az én nagy diák koromban e tágas udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté; a többi része még elég volt a szabad tornászat gyakorlatára. A telek mélyéből emelkedett ki a szép nagy emeletes épület, mely úgy volt megalkotva, hogy még a földindulásnak is ellenálljon, homlokzatán ez arany betűs felirattal: «MUSIS POSITUM» (a múzsáknak állítva). Az utczáról kövezett gyalogjáró vezetett a márványlépcső bejárásáig, melyet vasajtó zárt el.

Volt mit őrizni a vasajtónak. Nagyszerű könyvtára volt a kollegiumnak, még muzeuma is volt; elektrika masina, barometrum, kitömött állatok, ócska fegyverzetek, természeti ritkaságok bámultattak benne. A falakon pedig derék hazafiak arczképei voltak felfüggesztve, mellé a nemesi czimereik: egy Csejtey, egy Töltéssy, egy Csajághy, egy Szarka, valamint a legelső komáromi prédikátor s a legelső professor képei.

Egy professor tanította a logikát, poézist, retorikát: egy conrector a syntaxist, egy subrector a grammaticát: két rector az elemi tudományokat, két tanító foglalkozott a leány iskolával, melynek külön bejárata volt a másik utcza felől.

A professornak volt hétszáz forint fizetése (annyi, mint egy másodalispánnak) azonkívül külön ház a számára, veteményes kerttel, a búcsuztatókért illendő díjazás és a priváták. A mi jót tudok, mind ott tanultam én ebben a kis házban. A többi tanítóknak is rendesen kijárt a fizetésük, mely meghaladta egy szolgabiró fizetését abban az időben.

Az ecclesia gazdag volt. Azok az arczképek ott a bibliothékában mind megannyi jóltevő hagyományozót örökítenek meg, kik alapítványokat tettek tanítók fizetésére, jól tanuló fiúk ösztöndíjazására. A Szarka-stipendium volt harminczhárom forint; ezt az első latin osztály legjobb tanulója kapta: a grammatista; a Töltéssy-fundátió már húsz ifjúnak biztosított fejenkint ötven forintot a felsőbb iskolákban; legnagyszerűbb volt a Csejtey-alapítvány, mely a két legkitünőbb logikusnak adományozott egyenkint százötven forintot, azzal a meghagyással, hogy tanulmányaik folytatása végett a debreczeni főfő-kollegiumba zarándokoljanak.

Azonkívül volt a persely, mely vasárnapon, ünnepnapon, délelőtti istentisztelet alatt egészen, a délutánin félig telve rézpénzzel szokott hazakerülni a vicecurator gondos kezeibe.

De mindezek fölött a legbőkezübb patronus, a legbiztosabb fundus, a legjobban hypothékált kapitális volt a szatyor. Az a szegény, szégyenkedő szatyor. Ez az özvegy asszony olajos korsója, ez a népmesében divó «terülj meg abrosz» tündér varázsszere.

Az összes tanári kar (a logika professorának kivételével) a «mensa ambulatorián» élt. A «vándorló asztal» legrégibb ősintézményeink közé tartozott. Nem is lehetett akkoriban máskép.

Subrector, conrector, két rector, két leánytanító, mind együtt étkezett egy közös szobájában a kollegiumnak. Minden nap más háznál főztek a számukra. Némely házra kétszer is került a sor (de többször nem) egy esztendőben. A megelőző napon egyházfi uram, nagy elefántcsont fogantyús, rezes végü spanyolnád botjával megjelent a sorra következő háznál, bejelentve a háziasszonynak, hogy holnap ide jön a szatyor.

Annak kifogás nélkül mindenki engedelmeskedék. Másnap volt nagy sütés-főzés a konyhában, mintha névnapi lakomához készülnének. Minden asszony azon volt, hogy kitegyen magáért. Hej, de sokszor irigykedtem gyerek koromban a tanító urakra, mikor a drága jó dorongos fánkot, a barátfülét a szatyorba pakolták, én meg nem kaptam belőle. Négy fogás étel került a szatyorba, mely szép fehér sávolyos abroszszal lett kibéllelve, abba rakták a tálakat, fazekakat, annyi tányért, a hány az ételszám a vendégekével sokszorozva; evőeszközökről, poharakról az ecclesia gondoskodott. Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel, úgy hogy mikor a Szent-András tornyában az utolsó harangszó elkondult, már akkor a két dárdás ott robogott be a telt szatyorral a kollegium vaskapuján.

Az előkelő családok természetesen egymagukban állították ki az egész ebédet, a kisebb tehetségü hivek, hajósok, superek, szekeres gazdák, fullajtárok, halászok, kertészek, ketten, sőt a szegényebb sorsuak hárman-négyen is járultak hozzá, felosztva a szomszédok közt a készítendő ételeket, úgy hogy az egyik szolgáltatta a tejfeles gombóczlevest, a másik a töltött káposztát, a harmadik a hurkát, kolbászt, a negyedik az uborkát hozzá. Mikor pedig a halászok küldték az ebédet, akkor csak kétféle volt: paprikás halászlé, meg túrós csusza, de ez volt az igazi «karácsony».

Így voltak a mi tanítóink ellátva napról-napra, évről-évre a legizletesebb jó magyar ebéddel, nem volt rá semmi gondjuk, csak a kész terített asztalhoz kellett hozzá ülniök. Mindenki azt küldte nekik, a mi legjobb volt a háznál. Meg is voltak vele elégedve.

De legbámulatraméltóbb volt a szatyorhordó dárdások önmegtagadó abstinencziája, a kik a pompás ételszagot szimatolva, megállhatták, hogy holmi defraudátióra kinálkozó alkalmat fel ne használjanak, pedig lám a szatyron nem volt Wertheim-lakat.

Csak egy példátlan esetet jegyez fel a krónika, hogy egyszer a dárdások az aprószőlős metéltről a piritottját utközben leették. Nem tudom igaz-e? de ez általánosan elterjedt hirnél fogva soha többet az asszonyok aprószőlős pirított metéltet a tanítóknak nem küldöttek a szatyorral.

Hanem hát, mi tűrés tagadás? csak szégyenlendő intézménynek tartottuk bizony mi ezt a «vándorló asztalt» az ecclesiában. A más felekezeten levő atyafiak gúnyoltak bennünket, hogy mink egész ecclezsiástól sorba tápláljuk a tanítóinkat, mégis milyen soványak! Lám ők a maguk professorainak semmit sem adnak, mégis milyen kövérek! Az igaz, hogy a derék Benediktinus director negyedfél mázsát nyomott testi alakjában, s még volt két testvére, mind a kettő benczés igazgató-tanár, a kik még tekintélyesebb termettel büszkélkedtek. Ellenben az nagy szégyen volt, hogy a mi tanítóink olyan ösztövérek.

No de majd egyszerre kivágjuk mi a tromfot!

Még egy másik patriárkális intézményünk is volt, az Ur vacsorájához való kenyér és bor szolgáltatása. Ez is ingyen adományból került ki. Hát hiszen a mi a kenyeret illeti, az csak könnyü szerrel nyerhető volt a sütőnéiről hires Komáromban; de sokkal nehezebb állapot volt a borral. Boros pinczét csak nagy urak tartanak, meg a korcsmárosok. Az utóbbiak között nem volt kálvinista, az elsőbbek pedig, ha ajándékba adtak bort, az olyan volt, hogy annak az italából a jámbor hivőnek csakugyan eszébe jutott Idvezítőnknek ezen mondása: «Éli, Éli! Láma szabaktáni!» melyet az eczettel való megkináltatás után hallatott.

Hát hogy ha mi, férfi-nemzet, panaszkodtunk volna a miatt, hogy az urvacsorai aranybillikomból ilyen rabvallató borral kell a mi Urunk Idvezitőnk emlékét megünnepelnünk, abban nem lett volna semmi feljegyzésre méltó; ámde az ellenkező fél, az asszonyi nemzet volt az, a kinek megesett rajtunk a szive: egy szép napon, az én megboldogult anyámnak a házánál, ki már akkor özvegyi gyászköntösét viselte, gyültek össze a város hithű asszonyságai s kiki magával hozván megtakarított háztartási pénzét, összeadtak egy akkora summát, a melynek a kamatjából azontúl örök időkig igaz hamisítatlan bort lehetett vásárolni a sátoros ünnepek, az új kenyér és új bor alkalmával osztogatott urvacsorája számára.

Ezeknek a körülményeknek az előre bocsátása után teljesen érthető lesz, hogy az én időmben a komáromi kollegium volt a felvidék Mekkája, a hová nem csak a megyebeli fiatalság, de a szomszéd Pozsonymegye és akkor még erősen német Fő-Pozsony városának ifju nemzedéke is begyülekezett. Azok a jeles német fiuk is tanultak magyar nyelvet és igaz hazaszeretetet; mint a Zsigmondyak és a Grisszák.

A komáromi kis-kollegiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és irók, a kiknek sorában fölemlíthetem Katonát, Péczelyt, Hetényit, (a hétszer pályadíjazott akadémikust) Tóth Lőrinczet, Beöthy Zsigmondot, Kalmár hires prédikátort. Magam sem huzom le a fejemet az asztal alá. Bizony jól osztották ottan a tudományok égi malasztját s helyet megálló ember lett ottan még a legutolsó sereghajtóból is.

A «musis positum» épület szellemfénye szétragyogott az egész felvidéken.

De nem csak az volt a nagy érdeme a komáromi kollegiumnak, hogy az országnak neves tudósokat adott, hanem hogy magának a városnak a népességét is a legszebb míveltségi fokra segítette. Nem volt olyan alacsony sorsú ember a gyülekezetben, a ki a Hübnerből a bibliai történeteket, a Hármas Kis-Tükörből Magyarország földrajzát, történetét, az erkölcsi élet szabályait, számvetést és a mi fő dolog, a vallástanító kátét könyv nélkül nem tudta volna. A mi pedig a zsoltárok éneklését illeti, abban nagy hire volt az én felekezetemnek. Hát még az a szép kántus! Harmonia nélkül halottat örök nyugalomra nem kisértek a temetőbe. Mikor pedig jöttek az egzámentek, azokra a diákok úgy hivogatták, házról-házra járva a tisztelt publikumot, mint most egy concertre.

Ekkor jelent meg előttünk a nagyravágyás denevérszárnyú angyala, a kit, ha jól tudom a gnosztikusokból, Astarothnak hivnak.

Volt minekünk a század elején igen szép templomunk, szemközt a kollégiummal.

Valahol megirtam én e templom keletkezésének a történetét, mert még százegy év előtt nem volt ám szabad kulcsos Komárom városában templomot építeni a reformált hitüeknek.

Százegy esztendeje annak, hogy meg lett engedve.

Akkor a nagy «rácz temető» téren összegyültek a férfiak, asszonyok s elhozták az összegyűjtött siklusaikat a templomépítésre: a férfiak levagdalták mentéikről az ezüstgombokat, a mentekötőket, a nők leszedték arany fülönfüggőiket, kösöntyüiket és násfáikat, s mind egy halomra rakták. Így támadt az új templom költsége. Valamennyi iparos mind ingyen dolgozott rajta.

S a templom szép tágas volt, két sor oszloppal a közepén, három nagy karzattal, pompás orgonával, aranyos szószékkel. Elfért benne ülve jó kétezer ember. Hiteles számadatot mondok. Bizonyos vagyok felőle. Grammatista diák koromban én nyertem el a 38 forintos stipendiumot, s azt nekem a vasárnapi persely gyűjteményében adták át. A perselyben csupa krajczáros volt: egy krajczárt tett bele a városkapitány és a koldus egyformán; a koldus is adakozott, csak a katonák voltak adómentesek. Innen tudom hitelesen, hogy kétezer ember ült a templomunkban.

S minő népek voltak azok! Most is büszkeségtől tágul a keblem, ha rájuk gondolok. A kormányosok és hajóslegények, a szekeres gazdák sötétkék mentékben, a molnárok világos szürkében, a takácsok füzöldben; és mind valamennyi megrakva három sor filigránmunka ezüstgombbal, egyik válltól a másikig érő nehéz ezüst mentekötő lánczczal. Hát még az asszonyi nemzet! Azokban a suhogó selyemruhákban; a csipkés főkötőkkel, hímzett kötényekkel; a lányok zsiráf fésükre föltüzött kontyokkal, nagyvirágu dudoros réklikben a nép pompájának összesége volt az, idegen divatnak még csak hire sem volt. A ki kalapot tett a fejére, asszonyszemély, azt dámának hítták s nem beszéltek róla fényes nappal.

S mikor ez a kétezernyi népség ott abban a fehér templomban egyszerre fölállt a helyéről s rázendíté az orgonaszó mellett a zsolozsmát: «Im bejöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A Te szentidnek gyülekezetibe. A Te templomodba, Felséges Atya Isten!» Az volt az egekig emelkedő zengemény!

Hanem hát a nagy templomnak csak egy kis szerény tornya volt három cis, fis és gis hangu haranggal.

Ekkor jelent meg közöttünk a nagyravágyás pávafarku dæmona.

Azt mondtuk: micsoda? Hát már miért ne építhetnénk mi a templomunkhoz egy akkora tornyot, mely tíz öllel magasabb legyen a pápistákénál?

Csak ki kellett mondani a nagy szót s mindenki követte.

A város egyetlen kőműves-mesterét megbiztuk a torony tervének megcsinálásával. Huszonöt öl magas legyen maga a fal. Aztán még egy tető, mely az arany csillagot az égig emeli. Nincs is annál nagyobb toronytető a kerek világon.

A költségvetés szerint kikalkulált összeget, ősapáink jeles példája nyomán, egy hónap alatt összeadta a hivek serege.

Az a torony velem együtt nőtt fel. Együtt láttuk egymást kamaszodni.

Csakhogy én, daczára sürü nagy gyarlóságaimnak, korántsem okoztam annyi szomoruságot életem adóinak, mint a pajtásom, a nagy torony.

Ősi szokás szerint az építkezés természetesen épen kétszer annyiba került, mint a mennyire a pallér kiszámitá vala. Az összeadott pénz elfogyott, mielőtt a fal elkészült volna.

Ekkor aztán hozzányultunk az alapítványokhoz. Beleépítettük a Töltéssy-fundatiót, a Csejtey-stipendiumokat a kolosszális toronyba. A Csajághy-alapítványok is mind malterré váltak. Még adósságokat is vettünk fel a torony kontójára.

A fényes, nagy alapítványok, a melyek a szellem nemesítésére voltak szánva, mind átváltoztak kővé, fává, rézzé.

A mi szép kollegiumunk fentartására nem maradt több fenn egyetlen egy patrónusnál. Az az egy utolsó patrónus volt a «szatyor.»

Ezt nem lehetett zálogba bevágni.

Az volt a szerencse.

Már az én «humanissimus» koromban (retor, poéta, logikus) egyesegyedül a szatyor tartotta fenn a kollegiumot. Ez volt az utolsó dominiumunk, utolsó fundátiónk, utolsó kapitálisunk.

És a szatyor még mindig fentartotta az iskolát. Hat tanárnak adott életmódot.

Mindent elprédáltunk a nagy dicsőségért, csak a vándorló asztalunk maradt meg. Szégyenkedtünk vele: de megéltünk vele.

Mikor aztán a nagy szabadságharcz kitört, a hogy sok más régi dolog elenyészett, azokkal együtt a kollegium szatyra is elmult.

Most már aztán az én szülő-ecclezsiámnak nincsen kollegiumi szatyra: hanem iskolája sincsen.

A tanárok, a diákok széjjel mentek, ki erre, ki arra; a szép kollegium háza elébb kisdedóvó lett, mostan községi elemi iskola. A büszke felirat: «musis positum» most is ott ragyog arany betűivel a homlokán: de hová lettek a múzsák?

Az isteni eredetü múzsa, a szüz erényü múzsa, a szent pieridák berkének istennője senkit sem hevit már; elfoglalta helyét a sziveinkben az a festett képü, csapodár hetæra, az az utálatos, hazug, szívtelen bálványa a mai kornak: a politika. Ma csak annak az oltárán áldozunk.

Vajha fölébredne a mi népünkben ismét az igazi, éltető, megtartó nemes hitbuzgóság, melyet apáink anyáink örökül ránk hagytak, de mely örökséget mi elvesztegettük.