„Elsősorban református lelkipásztor vagyok”

Megváltozott valami az életében, mióta megválasztották a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) ügyvezetőjének?
Lehet, hogy külső szemlélőknek ez egy óriási lépés a ranglétrán, de én ezt nem így élem meg, hanem inkább úgy, hogy milyen új feladatot kaptam, és hogy ebben mennyi csodát tudok majd megtapasztalni. 2022. júniusától ügyvezető-helyettes voltam, így beleláttam az ügyvezetők munkájába, mindig ott álltam mellettük. Mostantól mindenre figyelnem kell, és nem mondhatom semmire, hogy ez nem az én területem.

Az eddigi munkakörét is viszi tovább?
Még igen. Nehéz kérdés, hogy kinek adjam majd tovább a határon túli területet, mert nekem ez nagyon fontos. Külmissziós lelkészként szolgáltam tizenhárom évet Kárpátalján, és amikor visszaköltöztem az anyaországba, akkor ez volt az első szolgálat, amire felkértek. A feladatköröm három részből áll: az MRSZ együttműködésének fejlesztése a Kárpát-medencei reformátusokkal, a társadalmi missziók vezetése, amelyekben hatvanhét lelkipásztor szolgál, és a Filemon-szolgálat, amely a gyülekezeti kapcsolatokért felel. Sokat tanultam az ezeken a területeken dolgozó kollégáktól, sok mindenre ők nyitották fel a szememet, és szeretném, ha továbbra is biztonságban végezhetnék a szolgálatukat, ezért év végéig biztosan viszem tovább ezeket a területeket, de valószínűleg lesz köztük olyan, amelyet tovább is.

Ha már a gyülekezeti kapcsolatokat említette, hogyan kívánja ezeket szorosabbra fűzni?
A legtöbb lelkipásztornak rengeteg feladata van, nem szükséges az, hogy még újabbakat adjunk nekik. Ezért tartottuk fontosnak, hogy létrejöjjön a Filemon-szolgálat, amelyben a lelkészek jóváhagyásával minden gyülekezetből egy önkéntest vonunk be a szeretetszolgálati munkába, akivel lehet tartani a kapcsolatot. Nem akarjuk berúgni az ajtót, csak szeretnénk, hogy a gyülekezetek érezzék, vannak, akik a szolgálatban ott állnak mellettük. A gyülekezetek nagy százalékának vannak szegényei, tehetséges, de szerényebb körülmények között élő diákjai, vagy éppen alkoholistái, drogfüggői, kórházban lévő gyülekezeti tagjai, és mi szeretnénk mellettük állni. Gyülekezeteiben él a református egyház, támogatják a szolgálatunkat, mellénk álltak a háború okozta menekültválságban, és most, az erdélyi árvíz idején is az MRSZ-hez küldik az adományaikat, mert bíznak bennünk, hogy eljuttatjuk a célig. A Magyarországi Református Egyház által alapított szervezet vagyunk, és társai vagyunk egymásnak. Küzdőtársai is, ha kell, néha vigasztaló társai is egymásnak.

Mivel tud segíteni egy gyülekezet?
A legfontosabb és a legelső, amit mindenkitől kérek, hogy imádkozzanak értünk. A kollégáink nagyon nehéz területeken szolgálnak. Minden egyes nap nyomorral, éhezéssel, gyermekanyákkal találkoznak, olyan emberekkel, akik börtönben vannak, akik szenvednek önmaguktól, a testi fájdalmuktól, sorolhatnám hosszasan. Nagy segítség nekik, ha valaki imádkozik értük. A másik, amivel tudnak segíteni a gyülekezetek, hogy odafigyelnek az akcióinkra, például a nyári tanszergyűjtésre. Tavaly az egyik határon túli adományátadáson egy kisfiú kibontotta a tanszercsomagot, és meglátott benne egy minecraftos füzetet. Örömében elkiáltotta magát, hogy ilyen van XY-nak az osztályban, és most már neki is lesz! Akkor értettem meg, hogy annak a gyereknek az nemcsak egy füzet volt, hanem attól fogva ő valamiben egyenértékűvé vált az osztálytársával. Ez az, amiben tudnak nekünk a gyülekezetek segíteni az adományaikkal, hogy támogassuk azok a gyerekeket, akik önhibájukon kívül kerültek rossz helyzetbe, vagy például hogy eljussunk azokhoz, akiknek nincs fedél a fejük felett. Volt, aki mondta, hogy nincs annyi pénze, hogy megtöltsön egy egész szeretetdobozt. Mondtam, hogy semmi baj, a gyülekezetben álljanak össze, és húszan töltsenek meg négy dobozt. Mert az számít, hogy együtt mire vagyunk képesek. Mi csak postások vagyunk a gyülekezetek adományaival. De például a kárpátaljai szeretetkonyhák programjában, amit szeretnénk szeptembertől újraindítani, előfordult, hogy egy gyülekezet örökbefogadott egy konyhát, és nemcsak támogatták, hanem elmentek hozzájuk, és együtt főztek a szakácsnénikkel. Másik oldalról pedig fontos lenne, hogy a gyülekezetek merjenek segítséget kérni, ha nehézségben vannak, mert tudunk segíteni adománnyal is, de kiváló szakembereink is vannak. Meg tudnak hívni bizonyságot tenni vagy Igét hirdetni egy misszióhoz tartozó munkatársat, vagy éppen egy alkoholtól szabadultat Dömösről. Nekünk tényleg az a fontos, hogy egymás terhét hordozzuk.

Ez a Magyar Református Szeretetszolgálat legfontosabb feladata? Egymás terhének a hordozása?
Ez egy több lábon álló történet. Mert persze, ez egy közhasznú alapítvány, és támogatásokból élünk: egyházi, állami, európai uniós forrásokból, vagy épp cégektől, magánemberektől kapott adományokból. De az a különbség egy civil és egy egyházi civil szervezet között, hogy nekünk nemcsak az a feladatunk, hogy a kiskertet megműveljék a programunk keretében, hanem hogy amikor odahajolunk, akkor adunk a hal mellé hálót is. Törődünk az emberekkel, megtanítjuk nekik, hogy hogyan tudnak előrelépni az életükben, és elmaradhatatlan, hogy beszéljünk az evangéliumról. Akármerre járunk, minden programunk áhítattal kezdődik, legyen szó akár munkatársi értekezletről, nyári táborról vagy csoportos adományosztásról. Lehet, hogy kicsit idealista vagyok, de én az identitásomat és a hivatásomat tekintve elsősorban református lelkipásztor vagyok. Úgy érzem, Isten arra hívott, hogy ügyvezető igazgatóként lelkipásztor legyek és lelkipásztorként ügyvezető igazgató. Nem adhatok oda egy szeretetdobozt anélkül, hogy ne adnék hozzá egy Igét.

Nem is akárhol volt először lelkipásztor, hanem egy szeretetszolgálati szempontból is kiemelt területen. Hol találkozott először szeretetszolgálattal a gyakorlatban?
Szeretetszolgálattal először gyerekként találkoztam. Konyári-Sóstófürdőn nőttem fel, nagyon szegényen. Tudom, mit jelent nélkülözni, és tudom, mit jelent egy diszfunkcionális családban élni, de van egy csodálatos édesanyám, és van egy fantasztikus öcsém, és mi így hárman alkottunk egy egységet. Hétéves voltam, amikor először éreztem meg azt, milyen is, amikor van egy lelkész, aki nem csak a szájával lelkész. Konyári-Sóstófürdőre kijárt egy lelkész házaspár Hosszúpályiból, Fazakas Sándor és Fazakasné Barta Zsuzsa, ők voltak azok, akik megmutatták nekem, hogy Isten szava cselekvő szeretet, és először azért akartam lelkész lenni, mert olyan akartam lenni, mint Zsuzsa néni meg Sanyi bácsi. Kezdetben semmi elhívást nem éreztem. Ezt utólag nagyon furcsa kimondani, de akkor és ott csak annyi volt, hogy bárcsak én is ilyen aranyos lennék és így tudnám szeretni Istent. Nekem volt egy ősbizalomtörésem apukám miatt, és nehéz lépés volt elfogadni, hogy van egy szerető Atya, akinek gondja van rám. Aztán beteljesült az álmom, elmehettem a debreceni Refibe tanulni. Amikor először mentem fel az oratóriumba a lépcsőn, be kell vallanom, tizenöt évesen elsírtam magam. Később a lelkipásztoraim mondták, hogy nagyon jó elképzelés, hogy a teológiára felvételizek, de előtte próbáljam ki magam egy évig valahol. Az önkéntes diakóniai év programjával Kárpátaljára kerültem, Nagydobronyba, ott egy cigány integrációs iskolában voltam kisegítő. Életem legcsodálatosabb időszaka kezdődött el. Aztán elkezdtem a teológiát, ötödévesként pedig a segédlelkészi évemet is Kárpátalján kezdtem meg. Nagydobronyban cigánytáborokban szolgáltam, és ezzel párhuzamosan bekerültem az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba, ahol tizenhárom évet töltöttem. 2018-ban Katkó Laci bácsi, a gyermekotthon akkori igazgatója nyugdíjba ment, én pedig lelkészigazgató lettem, ezért a nagydobronyi gyülekezetben nem tudtam tovább szolgálni. De hogy ne legyen egyszerű az élet, nem sokkal később Csapon a gyülekezet lelkész nélkül maradt, és engem kértek fel. Mindent összevetve elmondhatom, hogy fantasztikus csodákat éltem meg Kárpátalján. Ha valahol megéri szolgálni, ha valakiket megéri támogatni, akkor az a gyermekotthon és a lakói. A szeretetszolgálatiság pedig egyértelmű volt: mivel engem odaszerettek Istenhez, ezért nekem a feladatom ez lett, hogy szeressek másokat is oda.

Az MRSZ-szel is itt kezdődött a kapcsolata?
Még Nagydobronyban éltem, amikor megismertem Fodor Gusztávot, Juhász Mártont és Iszlai Gergőt. Amikor jött a zöld bárányos busz, akkor minden gyerek szaladt ki eléjük, mert tudták, hogy Guszti bácsinak, Gergő bácsinak vagy Márton bácsinak vannak dugi csokijai, édességei, és hozzák a mosolyt, a jókedvet, a szeretetüket, és hozzák mások szeretetét is adomány formájában. Pedig ezek a gyerekek nem olyanok, akik azt mondják, amikor valaki bejön, hogy leszel az apukám vagy az anyukám. De volt, hogy nem volt szinte semmink, és egyszer csak a busz begurult, és én is azt éreztem, hogy a testvérek megjöttek.

Végül miért jött el Kárpátaljáról, és egyértelmű volt-e, hogy a szeretetszolgálatnál folytatja?
Mi Istentől másképpen kaptunk gyermeket. Örökbe fogadtunk egy állami internátusból egy kisfiút, és kiderült, hogy a fejlődésben nem azonos a társaival. A Bethesda Gyermekkórházba hordtuk kezelésre, amikor jelezte az orvos, hogy kellene alapozó tornára is hozni, meg további vizsgálatokra, kezelésekre, és nem tudtam, hogyan tudnánk ezt Kárpátalján megoldani. Jött az óvoda vége, és csak egy ukrán nyelvű iskola volt Munkácson, ahova járhatott volna. Magamban őrlődtem: hogy engedjek oda egy eltérő fejlődésű, örökbefogadott, magyar cigány gyereket, aki nem tud ukránul? Aztán egy nap, 2021 novemberében a kisfiammal ültünk Budapesten, egy apartmanban, az ágyon, és azt kérdezte tőlem: „Anya, ideköltözünk?” Az első gondoltam az volt, hogy nem hagyom ott a nagydobronyi gyerekeimet, de utána mégis foglalkozni kezdtem a kérdéssel. Akkor elmentem Fekete Károly püspök úrhoz, és megkérdeztem tőle, hogy mit tegyek. Ő rávezetett, hogy elsősorban a gyermekemért vagyok felelős. Nagyon fájt otthagyni a nagydobronyi gyerekeket, de püspök úrnak igaza volt abban, hogy amikor Fülöpöt örökbe fogadtuk, vállaltuk, hogy ő az első. Akkor eldőlt, hogy hazaköltözünk. Nem sokkal később beszélgettem Fodor Gusztávval, és akkor mondta, hogy ő készül elköszönni a szeretetszolgálattól, mert lelkipásztori és egyéb teendői mellett már nem jut elegendő ideje az alapítványi feladataira. Javasolta, hogy hallgassanak meg engem a határon túli feladatok továbbvitelére. Az interjúra nagy tervekkel érkeztem, és rögtön meg is kérdezték, hogy mit szólnék, ha a társadalmi missziókkal is én foglalkoznék. Nagydobronyban a gyerekeknek 2021 decemberében mondtam el, hogy eljövök. Sok nehéz pillanat volt már az életemben, de talán az volt a legfájdalmasabb. 2021. december 31-én gurultunk ki a kapun, és emlékszem, hogy a kukák mögül néztek minket a gyerekek, hogy ne lássa senki, hogy ők is szenvednek. Úgy éreztem, hogy egy egész életet hagyok hátra. Aztán itt, az MRSZ-nél hatalmas szeretettel fogadott mindenki. Kinyílt egy új világ, én meg sirattam a gyermekotthont és a csapi gyülekezetet, mert nagyon megszerettem őket.

De igazából ennek az új szolgálatnak megvolt az az előnye, hogy időnként újra láthatja a hátrahagyott élete szereplőit.
Igen, és előnyömmé is vált, hogy ismerem a lelkészeket, gyülekezeteket Kárpátalján. Amikor mentem a többi határon túli területre, többször is éreztem, hogy ők is úgy tekintenek rám, mint aki tud azonosulni a határon túli léttel. Mert én a mai napig, ha megyek Kárpátaljára, akkor mondom, hogy hazamegyek, ott meg arról mesélek, hogy otthon mi van.

Tervez-e változtatni valamit majd az MRSZ kárpátaljai tevékenységén?
Bizonyára mindig van, amit lehetne jobban csinálni, de szerintem nagyon jól haladunk. Számunkra az első és legfontosabb, hogy a Kárpátaljai Református Egyházkerület elnökségével folyamatos legyen az információcsere, mert fontos, hogy azt adjuk, amire tényleg szükségük van. Természetesen van, amihez kevés az erőforrásunk, de lehetőségeinkhez mérten mindent megteszünk, a kollégáink most is hetente háromszor mennek Kárpátaljára. Szeretnénk tovább folytatni a szeretetkonyhák támogatását, de ehhez szükség van támogatók segítségére, hogy előteremthessük a szükséges havi kilenc-tíz millió forintos fedezetet. Ezek a szeretetkonyhák nemcsak az ételosztás miatt fontosak, hanem a diakóniai munka és a gyülekezeti kapcsolatok szempontjából is. Mindezek mellett most a tanszergyűjtés van előtérben, szeretnénk most is százötven iskolatáskát átadni Kárpátalján.

Nyilván most Kárpátalja a háború miatt kiemelt helyet kap, de azért, gondolom, másfelé is nyújt az MRSZ segítséget.
Kárpátalja az MRSZ-nek mindig egy kiemelt tevékenységi területe volt, de az egész Kárpát-medencében igyekszünk szolgálni. A Generális Konventben létrejött egység ereje a cselekvésben van, hisz a hit is halott cselekedetek nélkül. Az anyagi segítség mellett szakmai támogatást is nyújtunk, és a társadalmi missziók is számos területen tudnak segíteni. Ez egy terített asztal, amiről lehet válogatni, de ugyanakkor batyus jellegű is kicsit ez az asztalközösség, mert a határon túli testvérek is nagyon sok mindent hoznak rá. Az erdélyi árvíz hírére is mi mozdultunk leggyorsabban a hazai karitatív szervezetek közül, és elsőként értünk oda Nagyborosnyóra Németh Zoltán lelkipásztorral egyeztetve, hogy mit vigyünk, hogy segítsünk. De vittünk Királyhágómellékre és Felvidékre is adományt, miközben ők is a mi közreműködésünkkel küldenek a rászorulóknak csomagot. És persze az anyaországról sem felejtkezünk el, mert azért a projektjeink nagy része itt zajlik.

Akkor igazából mindenki ad is a közösbe, meg kap is belőle, amikor szüksége van rá.
Azt szoktam mondani, hogy valójában mi nem a Kárpát-medencében élünk, hanem a Kárpát-szelencében, és ebben a szelencében rengeteg érték van, és jó találkozni. Olyan jó volt az egységnapon is: az egyik erdélyi lelkész megismerte a zöld kabátot, és ismerősként ment oda az egyik kollégánkhoz, holott valószínűleg sosem találkoztak.

Mi az akár az anyaországi programokban, akár a határon túl, amin mindenképp változtatna a szeretetszolgálatnál?
Június elseje óta vagyok ügyvezető igazgató, és az nem olyan régen volt. Még tartanak a megbeszélések a szolgálatvezetőkkel, hogy át tudjak látni mindent. Hogyha reformátusként idézhetem az új pápát, ő mondta, amikor elkésett valahonnan, hogy „elnézést kérek, de még csak másfél hónapja vagyok pápa, meg kell szoknom bizonyos kereteket”. Nos, még nekem is kell egy kis idő. Természetesen a jó gyakorlatokat és programokat szeretnénk továbbvinni. Amin szeretnék még javítani, az a kollégák megőrzése, mert egyes területeken nagy a cserélődés. A munkatársaknak további képzéseket és megfelelő lelki támogatást szeretnénk biztosítani, mert rendkívül nehéz élethelyzetekkel találkoznak nap mint nap a szolgálatuk során, de nekik mégis erősnek kell maradniuk. Szeretném tovább erősíteni a szociális és adománykoordinációs szolgálatot is, mert ők a szeretetszolgálat szíve, akik minden más részbe „pumpálják a vért”. Az egyházi beágyazottságban pedig tovább kell javulnunk, főleg az oktatási intézményekkel való kapcsolattartásban.

És mi a helyzet a nagy anyaországi programokkal, mint például a Fete vagy a Diaconia műhelyek?
A Fete, azaz a Felzárkózó települések programban az elmúlt év végén újabb tizenhét településen jelentünk meg, és hamarosan még tizenöttel bővül azoknak a településeknek a száma, ahol a Magyar Református Szeretetszolgálat szolgál. Ez a program a kézzelfogható jelenlétünk alapja, és a Jelenlét Pontokon helyi szakemberek dolgoznak, így munkahelyeket is tudunk teremteni. Arról nem is beszélve, hogy ők beszélik a helyiek „nyelvét”. A gyerekeket segítjük a tanulásban, és az egészen kicsiktől a tizennyolc évesekig mindenkinek szervezünk programokat. Együttműködünk a védőnői szolgálattal, az önkormányzattal, és ami a legfontosabb, a helyi lelkipásztorral. A Jelenlét Pont nemcsak a programok szervezési helye, de egy nyitott ajtó is, ahova bármikor betérhetnek a helyiek a problémáikkal, nehézségeikkel. A Diaconia márkát pedig a Jobbadni Nonprofit Kft. kezeli, de ez is az MRSZ bölcsőjéből indult. Én mindenhova Diaconia táskával járok, és amikor nemrég meghívást kaptam az Európai Parlamentbe, többen rá is kérdeztek, hogy ez milyen márka. A Diaconia talán legfontosabb eredménye az, hogy a műhelyekben dolgozó rászorulók érezhetik, hogy ők is tudnak értéket teremteni a munkájukkal. De ez a Fete egyik üzenete is: mindenki lehet értékteremtő. Lehet, hogy épp úgy, hogy kitakarít, vagy segít valamiben. Nem biztos, hogy a legnagyobb dolgokat kell megtennünk, sokszor a legapróbbakból indulnak a legnagyobb bizonyságtételek. Az lenne a cél, hogy az emberek, akiket megszólítunk, már többet adjanak majd át a gyermekeiknek, mint amennyit ők kaptak a szüleiktől, és legyen kitörési lehetőségük. Vannak, akik azt mondják, hogy ennek nincs értelme, mert semmi sem változik. De nincs igazuk! Ha ötven ember betér egy Jelenlét Pontra, és abból egyetlen egy fogja azt mondani, hogy „igenis ki fogom takarítani a házamat”, „megcsináltatom a papírjaimat”, „keresek munkát”, és nem mást hibáztat, hogy nem oldódnak meg a gondjai, akkor már azért az egy emberért megérte dolgozni.

Van-e olyan Ige, ami mostanában sokat segített, vagy amit követve szeretne majd dolgozni?
Sok kedves Igém van, de ahogy egyszer bejöttem ide, az irodámba, amikor épp azt emésztgettem, hogy én vezetem majd az MRSZ-t, az asztalra néztem, és megláttam a kis mécsest, amit az abaújvári keresztyén manufaktúrában készítettek, amit ajándékba kaptam. Eszembe jutott a 119. zsoltár, hogy „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága”. Amikor az ember bekerül egy pozícióba és hatalmat kap, akkor vigyázni kell, hogy a hatalom ne változtassa meg. Mert van benne kísértés: nekem is az volt a gondolatom, hogy az egész alapítványt át akarom látni, átvilágítani, bevilágítani, aztán amikor leültem a mécses elé, és Isten azt mondta nekem, hogy elég ez a mécses, mert a fénye pont annyit világít meg, amiben járni tudsz. Ne akarjak mindent én látni és mindent én csinálni, és egyszerre csak annyit nézzek, amit a mécses megvilágít, amennyit Isten láttat. Nagyon szeretném, hogy a szeretetszolgálat továbbra is az egyházunk egyik ékköve legyen. Ezért dolgozom, és jó tudnom azt, hogy Isten ehhez erős, támogató munkatársi közösséget adott. Sokat jelent számomra, hogy a kuratórium bizalmat szavazott nekem, és ezt a bizalmat szeretném megszolgálni.