A Galata levél sokszor idézett felszólítása – amely e cikk címéül is szolgál – ma talán időszerűbb, mint valaha. A szekularizáció és az individualista szemlélet nemcsak a társadalmat, de a gyülekezeteinket is átalakítják. Emellett talán akaratlanul is megváltozhat az is, ahogyan a lelkipásztorainkra tekintünk. A testvéri közösség szolgájából mára már „vallási szolgáltató” képe rajzolódhat ki. Miközben egyre többet várunk a lelkészeinktől, annál könnyebben feledkezhetünk meg arról, hogy ők is a Krisztus testének tagjai, akiknek ugyanúgy szükségük van testvéri figyelemre és hordozásra. Feke Levente hatodéves teológus hallgató gondolatai.
Az elmúlt évszázadok során a közösségi lét számos formája átalakult, ahogy a modern társadalmakban az egyéni érdekek és a személyes választás szabadsága egyre hangsúlyosabbá vált. A szekularizáció és az individualizmus hatása alól az egyházi közösségek sem maradtak érintetlenek.
A XIX. századi református egyházi gyakorlatban a lelkipásztor javadalmazása még sok helyen szorosan kapcsolódott a gyülekezet mindennapi életéhez. A készpénz mellett a természetbeni adományok és a közösségi hozzájárulás is meghatározó szerepet játszottak, ami jól mutatja, hogy a lelkipásztori szolgálat fenntartása a gyülekezet közös felelősségeként jelent meg, a közös teherviselés képében. Ez a gondolkodásmód ugyan nem tűnt el teljesen, de a modern társadalmi átalakulások során fokozatosan háttérbe szorult. A szolgálat egyre inkább intézményes keretek közé került, ezáltal a személyes részvétel és a közvetlen felelősségvállalás sok helyen gyengülhetett. A gyülekezeti életben is erősödhetett az a szemlélet, amely a részvételt inkább alkalmi jelleggel, mintsem tartós elköteleződésként értelmezi. Nem ritka, hogy az emberek egy-egy közösséghez való kapcsolódását az is meghatározza, hogy milyen személyes értéket vagy hasznot remélnek tőle. Ennek következtében kialakulhat egy vasárnapi, ünnepnapi vagy alkalmi keresztyénség, amelyben a lelkésszel többnyire csak a gyülekezeti alkalmon találkozunk: prédikálni, imádkozni, szolgálni látjuk.
Ez a működés természetesen nemcsak a gyülekezeti tagokat, de a lelkészeket is érintheti. A korábbi generációkhoz képest ők is nagyobb hangsúlyt helyeznek a személyes életük kialakítására. Amikor azonban ez a személyes tér erősödik, a közösségi kötelékek, kapcsolódások és felelősségvállalás gyengülhetnek, és könnyen odáig juthat a folyamat, hogy a gyülekezetből „fogyasztó”, a lelkészből pedig „szolgáltató” lesz. Természetesen nem szeretnék általánosítani, de a kazuális alkalmaknál – keresztelés, esketés, temetés – ez a feszültség különösen érzékelhető. Márpedig a Biblia tanítása szerint mindnyájan egy test tagjai vagyunk. A test az egyház, amelynek feje nem a lelkész, hanem Krisztus. Ezért egész egyszerűen a „fogyasztó-szolgáltató” felállás bibliai szempontból megvalósíthatatlan, vagy ha meg is valósul, akkor a közelmúltban történt események jól mutatják, hogy a lelkészi szolgálat hosszú távon aránytalan terhelés alá kerülhet.
Fontos ugyanakkor látni, hogy az individualista értékek nehezen egyeztethetők össze a keresztyén élettel, mert a keresztyén élet egyik kulcsfontosságú tényezője a más keresztyén hívőkkel való közösség és közösségvállalás, az úgynevezett koinónia. A Szentírásban a koinónia nem pusztán alkalmi találkozásokban, hanem kölcsönös felelősségvállalásban, szeretetben, bátorításban és egymás terhének hordozásában valósul meg.
Érdemes feltenni néhány egyszerű, mégis önvizsgálatra hívó kérdést a gyülekezeteinknek. Hogyan tekintünk lelkipásztorunkra: testvérként a Krisztus-testben, vagy inkább olyan szolgáltatóként, akitől elvárásaink teljesítését reméljük? Van-e bennünk valódi érdeklődés az ő terhei, küzdelmei és szolgálatának hordozása iránt? Mennyire része a gyülekezet mindennapi gondolkodásának az, hogy a lelkész nem kívülállója, hanem tagja ennek a közösségnek? És végül: mit jelent számunkra ma ténylegesen az, hogy „egymás terhét hordozzátok” – csak elvben igaz tétel, vagy a gyakorlatban is formáló valóság?
Ahogy a legtöbb emberi kapcsolatban, itt is két oldalról van szó. Nemcsak a gyülekezeti tagok számára lehet időszerű az önvizsgálat, hanem a lelkipásztorok számára is. Vajon mennyire engedi meg a lelkész, hogy a gyülekezet valódi közösség legyen a számára? Megosztja-e örömeit és terheit, vagy a szolgálat mögé húzódva inkább távolságot tart? Tud-e segítséget kérni, elfogadni a testvérek támogatását, és nemcsak adni, hanem kapni is?
Mert ha minden feladat, minden döntés és teher ugyanannak az embernek a vállára nehezedik, azzal nemcsak a lelkész kerül veszélybe, hanem maga a gyülekezet is. Az egészséges gyülekezet – amilyet egyházunkban is számos helyen megtalálunk – nem azt kérdezi: „Mit csinál a lelkész?”, hanem azt: „Mit tehetünk együtt Krisztus ügyéért?”