Passiójáték politikai díszletek között – gondolatok az egyház „prófétai hangjáról”

Dr. Zalatnay István, a budapesti Erdélyi Gyülekezet korábbi lelkipásztora, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem docense közzétett egy írást a Református.hu online portálon, amelyben dr. Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanára, tudományos rektorhelyettese Fordulóban című cikkére reagál. Nagy Károly Zsolt írása széles publicitást ért el, mert aktuális dolgokat, a református egyház jelenlegi helyzetét és jövőjét elemzi. Zalatnay is emiatt szólt hozzá a témához. Az említett cikkben amellett érvel, hogy bár Nagy Károly Zsolt fontos és bátor diagnózist ad a rendszerváltás óta egyre csak halmozódó egyházpolitikai feszültségekről, nem kínál valódi alternatívát a református egyház megújulásához. Zalatnay úgy véli, hogy az állammal kialakított szoros szövetség és az ahhoz kapcsolódó, politikai hullámokat is verő ügyek csupán tünetei egy mélyebb válságnak, amelyet pusztán intézményi vagy politikai vágányváltásokkal nem lehet orvosolni. Így aztán – következtet – nem stratégiaváltásra van szükség, hanem Isten előtti őszinte bűnbánatra és elcsendesedésre, amelynek során az egyház szembenéz a bűneivel és mulasztásaival. Ilyen értelemben Zalatnay írása a politikai-egyházpolitikai síkon zajló vitákat teológiai-lelki dimenzióba szeretné visszaterelni, hangsúlyozva, hogy a segítség nem az államtól jön, hanem az Istentől.

A jelen írásban nem csupán Zalatnay István válaszírására és nem is csak Nagy Károly Zsolt vitaindító megszólalására szeretnék reagálni, hanem általánosságban, tágabb perspektívából kívánok reflektálni a mostanság az egyházak, különösen a református egyház felől érkező mozgalmi jellegű, önkritikus hangokra. Írásom nem leplezett indoka az, hogy ezek az önkritikus, illetve – még ha rendre T/1-ben fogalmaznak is – másokat önkritikára intő hangok szinte kivétel nélkül politikai változásokhoz és külső, alapvetően nem teológiai impulzusokhoz köthetők. Értem – és természetesen logikus is –, hogy egy külső hatás, csalódás, botrány, szorongató helyzet, kataklizma, padlóra kerülés az okozója a bűnbánatra való felindulásnak, hiszen ezekben a körülményekben Isten ránk nehezedő, minket mint az ő látható testét megfenyítő kezét véljük felfedezni. Valóban, a bűnbánat nem mindig jön „magától”. Azonban az mégiscsak beszédes, hogy mi a közvetlen hatás, vagyis hogy konkrétan miben ismerjük fel mi, „az egyház” Isten nekünk címzett fegyelmező üzenetét, mert az nyilvánvalóan hatással lesz a rá adott válaszunk módjára, jellegére és intenzitására. Egyáltalán már arra is, hogy mit tekintünk adekvát válasznak.

A problémám az – és ez hosszú időre visszavezethető jelenség –, hogy az ilyen és hasonló kezdeményezések, mint az említett írások, ritkán maradnak meg a szűkebben értelmezett teológiai horizonton. Jellemzően egy nem teológiai jellegű változásra keresnek – többé vagy kevésbé – teológiai jellegű választ. Egyértelműbben és kissé szarkasztikusan fogalmazva: miért épp a politikai „kataklizmák” váltanak ki mintegy pavlovi reflexet az egyházi szereplőkből, hogy hirtelen késztetést érezzenek arra, hogy dagályos és nagyívű szavakkal felvessék az önvizsgálat lehetőségét? Politikai tekintetben vett nyugalmi időszakokban nincsenek olyan jellegű megnyilvánulások az egyházban, amelyek önkritikára sarkallnák az egyházi vezetést vagy az egyházi „értelmiséget”? Gondolok itt az igehirdetések jellegére, hivatalos egyházi megnyilatkozások (akár egyházi ünnepek alkalmával elhangzó) tónusára, a teológia kiüresedésére, a lelkészi kart, a presbitereket és a gyülekezeti tagokat érő világi hatásokra és azok folyamatos eróziós munkájára mind a tanfegyelmet, mind az egyházfegyelmet illetően. De említhetnénk még a nyilvánvaló teológiai-antropológiai-etikai eretnekségekre adott élettelen, halovány reakciókat (vagy a reakciók teljes hiányát), a posztkeresztyén sivárságot, a tátongó unalmat, a pótcselekvést és a tanúságtétel területén megmutatkozó vérszegény bágyadtságot is. Ezek nem problémák? Ha valaki azt találja mondani e jelenségekre reakcióképpen, hogy nem igazak, légből kapottak, az már önmagában jelzésértékű: valóságtagadásban élünk. Miért kell ezeket az alapvető kérdéseket kikerülni? Vajon elképzelhető, hogy a politikai ügyek által indukált egyházi önkritika is csak valamiféle álcázott nekibuzdulás, pótcselekvés? Különben mivel magyarázható, hogy a Szentírás, a hit és a hitvallások normatív mércéje irányában való hozzáállásunk feltárása helyett szinte mindig elsősorban rögtönzött egyházpolitikai és társadalmi elemzések születnek? Nem lehet, hogy az ilyen önkritikus „zizegés” csak tüneti kezelés, legfeljebb sebtapasz, nem pedig a zsoltáros által képviselt lelkületnek (vö. Zsolt 139) a megnyilvánulása? Annak a lelkületnek, amely Isten előtt szavakkal kéri szíve és élete mélyrétegeinek a vizsgálatát. Én most ebből a szempontból szeretnék reagálni a kibontakozó egyházi diskurzusra, apropóként használva a korábban említett írásműveket, hogy a figyelmet a valódi teológiai és hitvallásos önvizsgálat szükségességére irányítsam.

A kritikám tehát az, hogy mind Nagy Károly Zsolt, mind Zalatnay István felvetései – és egyéb, hasonló jellegű, önreflexió-súlypontú egyházi írások – alapvetően nem biblikus-dogmatikai, hanem egyházpolitikai horizontba emelik a bűnbánat és a megújulás kérdését, félrehangolva a valódi bűnbánatot és megújulást. Sokat írnak arról például, hogy az úgynevezett „kegyelmi ügy” bizony csak tünet, amely az egyház válságát jelzi. Rendben, fogadjuk el ezt az állítást. De visszakérdezhetnénk: vajon az nem tünet, hogy sokan épp a kegyelmi ügyet értékelik az egyház szervezetét pusztító vírus valódi tünetének? Az nem tünet, amikor a biblikus-hitvallásos normáknak minden szempontból ellentmondó személyeket hívnak meg teológiai akadémiákra „előadni”, persze szigorúan „a párbeszéd jegyében”? Az nem tünet, hogy amikor valaki az ilyen nonszensz gesztusok ellen tiltakozik, akkor még őt kiáltják ki „kirekesztőnek”? És a lelkészi személyek körében is előforduló házassági válások magas száma sem „tünet”? Ezzel a jelenséggel már „megbarátkoztunk”? Ez már nem kérdés? Ezen már túl vagyunk? Az nem „tünet”, hogy a magukat az evangélium szellemében megreformáltnak tartó egyházak – félve a közvélemény haragjától – csak olyan módon – életlenül, semmitmondón, szinte már előre exkuzálva magukat – tudnak hivatalos szinten megnyilatkozni alapvető antropológiai és etikai kérdésekről, hogy még véletlenül se sértsenek meg senkit? Az nem tünet, hogy a nyilvánvaló teológiai-antropológiai-etikai hereziseket valló „testvéregyházak” tulajdonképpen semmi olyat nem tudnak tenni és képviselni (tisztelet a kivételnek!), amivel arra indítanák a hazai „megreformált” egyházakat, hogy egyszer s mindenkorra elvágják a velük összekötő szakmai-pénzügyi köldökzsinórt? Az nem tünet, hogy a lelkipásztorok – bizonytalanságból és félelemtől hajtva, nem is feltétlenül tudatosan – öncenzúrát gyakorolva egyre kevésbé merik az igehirdetéseikben, nyilvános megszólalásaikban élére állítani a dolgokat, nehogy még több gyülekezeti tagot elveszítsenek? Az nem tünet, hogy a lelkészi kar, a presbiterek és a gyülekezeti tagok jelentékeny része – amint arról a közösségi média felületein tett megnyilatkozásaik világosan tanúskodnak – már szembefordult az egyháza még elvileg vallott tanításával? Vajon ezek a jelenségek miért nem váltanak ki belőlünk, egyházi megújulást sürgetőkből hasonló pavlovi reflexet? Hát nem épp az a tünet, hogy ezek a szomorú jelenségek már nem is számítanak tünetnek, nem zavarnak, nem bosszantanak, nem indítanak korporális önvizsgálatra és bűnbánatra? Ellenben a „politikai közelség” igen. Lényegében ez lett az egyetlen jelentős bűn, amelybe az egyház elbukhat.

Itt röviden rámutatnék egy jelenségre, amely gyakori a családterápiában: a felek először „felszíni” témákról beszélnek, és kifejezetten kerülik, sőt tabuként kezelik a mélyebb, fájdalmasabb vagy szégyenletesebb konfliktusforrások megnevezését – részben tudattalanul, de részben tudatos hárítás is áll a háttérben. Ez a mechanizmus érvényesül véleményem szerint az egyházban is: amit az egyház képviselői rendszerint problémaként neveznek meg (jelen esetben a politikához való túl közeli viszonyt stb.), az csak a „felszíni” probléma, amely a mélyben meghúzódó zavar jele. Ilyen felszíni problémakijelölés úgy beszélni a bűnbánatról és a megújulásról – ahogy ezt Zalatnay István és mások is teszik –, hogy a témát szinte teljes egészében intézményi-politikai döntések és a rendszerváltás utáni egyháztörténeti narratíva szintjén tárgyalják. Feltűnő, hogy a Szentírás tekintélyéről, a bűn, a helyettes áldozat, a megtérés, a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés bibliai fogalmairól nem esik szó. Így azonban a bűnbánat csak retorikai díszítőelemként jelenik meg. Az olvasónak az lehet az érzése, hogy itt a bűnbánat valamiféle egyházszociológiai, egyházpolitikai terminus: eddig nem jó irányba mentünk, irányváltoztatásra, új ötéves tervre van szükség.

Továbbá ezekben az írásokban fel sem tűnik az a szempont, hogy továbbra is a norma normatához, nevezetesen a Magyarországi Református Egyház két normatív és testületileg elfogadott hitvallásához igazodunk-e, vagy sem, illetve hogy vajon a bajok nem az ezen hitvallási iratok normatív – hitünk szerint bibliai alapozású – tartalmától való eltérésre vezethetőek-e vissza (ezt a szempontot szinte csak Bogárdi Szabó István nyugalmazott püspök szokta behozni a képbe). Vagy most már tényleg „ciki” ezekre a dokumentumokra hivatkozni, amikor egyházi megújulásról elmélkedünk? Vagy annyira magától értetődők, hogy nem kell újra és újra hangsúlyozni őket? Ehelyett Zalatnay és Nagy cikke egyaránt azt a benyomást kelti, hogy a szerzők valamiféle implicit „református-magyar” nyelvjátékban mozognak, ahol a megújulás jellemző módon inkább struktúrák, szereplők, szövetségek stb. átrendezését takarja, semmint az ihletett Szentírás – és az annak üzenetéről tanúskodó hitvallás – fényében végbemenő radikális önvizsgálatot, megtérést és a forráshoz – Isten igéjéhez való – visszatalálást.

Ennek ékes példája, hogy Zalatnay István cikke az úgynevezett „fordulópontról” alapvetően a magyar egyház–állam viszonyrendszer keretei között, a rendszerváltás utáni stratégiák és az Orbán-rendszerrel kötött „szövetség” szempontjából beszél. Persze a témaválasztás még akár indokolt is lehet, de az időpont megválasztása több kérdést is felvet. Gyanús, amikor az egyház és a politika viszonyát illető nagy egyházi önvallomások épp a parlamenti választásokat követően – vagy a kormánypárt nyilvánvaló meggyengülésének időszakában – kerülnek terítékre. Miért nem előtte? Miért nem akkor, amikor rizikósabb volt a jelenséget nevesíteni (már ha az volt)? Ugyan másik felekezet, de egy katolikus klerikus, középvezető például most találta lenyilatkozni azt a „nagyívű” gondolatot, hogy a hatalom „túlszerette” az egyházat, és ideje távozni a „mamahotelből”. Tényleg? Milyen „bátor”, határfeszegető önkritika – nem igaz? A bölcsesség kútfeje. Vajon ezek az „aforizmák” a választások után hanyadik percben vagy órában tódultak a római klerikus fejébe?

Visszatérve a politika és az egyház viszonyát érintő kritikához: evangéliumi nézőpontból ennél a témánál sokat elidőzni – és egyáltalán, az egyházi megújulást e kérdés rendezésétől várni – nagyon szűk perspektívára utal, és félrevezető. Nem azért, mintha nem tartalmazhatna részigazságokat egy ilyen felvetés, hanem mert a nyugati keresztyénség mély teológiai-etikai és missziós válsága (lásd: erőszakos szekularizáció, agresszív keresztyénellenes ideológiák, posztkeresztyén kultúra, a keresztyénséghez egyre negatívabb attitűddel viszonyuló világ, erkölcsi relativizmus) alig kerül a képbe. Pedig ha valamiről, úgy erről biztosan kellene beszélni. Mindez sokkal meghatározóbb nyomot hagy a keresztyénségben – beleértve a hazai keresztyénséget is –, mint akármilyen politikai kurzus akármilyen politikai ágendája. Az egyházi munka valódi tere – és itt a helyi gyülekezetekre és nem az intézményekre gondolunk elsősorban – nem a pártpolitika, hanem az ellenszélben végzendő evangéliumi munka: misszió és evangelizáció, valamint a hívőknek a hitben és a megszentelődés útján való megtartása. Mindezek tükrében miért nem jelennek meg az ilyen típusú, megújulást szorgalmazó cikkekben, elemzésekben, tárcákban stb. az olyan elemek, mint a családfelfogás, az emberkép, az élet szentsége stb. mint teológiai kihívások? Ezek híján a fő törésvonal mindig az lesz – ahogy arról Zalatnay István és Nagy Károly Zsolt írása is tanúskodik –, hogy az egyház hogyan viszonyul a mindenkori hatalomhoz. Így aztán az „egyházi krízis” végső soron mindig a technikai-stratégiai kérdések tartományában mozog, és a konklúzió az lesz, hogy „rossz politikai döntéseket hoztunk”, és „rossz szövetségeket kötöttünk”. De a valódi kérdés sohasem ez, hanem hogy mit hiszünk, kit imádunk, hogyan engedelmeskedünk az egyház Urának, Krisztusnak az ige és a hitvallásaink mércéje szerint.

Mindezek fényében különösen meglepő, hogy Zalatnay István írása milyen súlyos szavakkal illeti azokat, akik a politikától várják a „megváltást”. A szerző még az „eretnekség” vádját is előszedi – persze kizárólag erre a területre korlátozva. Itt megint hangsúlyeltolódást látunk. Persze valóban van olyan szintje a politikai kitettségnek, amelynek az elvi megalapozottságát illetően beszélhetünk eretnekségről (bár itt inkább tudattalan reflexekről, bizonytalanságból fakadó mentális sémákról van szó, semmint tudatos teológiai elköteleződésről vagy „eretnek tanról”). De megint azt látjuk, hogy a „hétköznapi” szinten jelen levő – szűkebb értelemben vett – eretnekségeket figyelmen kívül hagyjuk. A fő kérdés az, hogy mit vallunk a Szentírás tekintélyéről, Krisztus személyéről, a Szentháromságról és a megváltás természetéről (továbbá a keresztyén élet alapvető etikai-bioetikai kérdéseiről). Bármiféle megújulást és őszinte önvizsgálatot szorgalmazó kísérlet előtt nekünk, egyházi embereknek ezeket a kérdéseket kellene feltennünk. Amíg ez nem történik meg, végtelen regresszusát látjuk majd annak, hogy a „prófétai lelkület” kicsorbult megoldásokban akar majd utat törni magának. Ennek egyik folyománya, hogy a valódi „eretnekség” obligát módon csakis a politikai-hatalmi szövetségkeresés torzulása lehet.

Konkretizálva egy picit a kérdést: szeretném tudni, hogy például Zalatnay István (és minden más, a megújulás kérdésében magát exponáló személy) mint református teológus és lelkipásztor hogyan vélekedik a nyugati egyházak doktrinális és etikai torzulásairól – erről semmit nem tudunk. Nem láttam, hogy bármikor is nyilatkozott volna a testvéregyházak doktrinális elsilányulásáról. Ez a hiány különösen annak fényében szúr szemet, hogy más fórumokon, ökumenikus kontextusban kész a magyar egyház helyzetét olyan szereplőkkel átbeszélni, akik a Szentírással nyíltan szembemenő etikai álláspontot képviselnek (pl. „tudományos előadás” keretében a poliamória „etikus” formáját népszerűsítik, vagy átértelmezik a házasság definícióját, és szimplán „fundamentalizmusnak” bélyegzik a keresztyénség történelmi hitformáját). Ez az aszimmetria evangéliumi szemmel minimum zavaró. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy más teológiai tanárok sem nagyon mernek megszólalni a témában, nyilván nem akarják támadásnak kitenni magukat. Akik meg megszólalnak, azok is azt tudatosan homályosan, a tudományos „komplexitás” fátylába burkolva, egyértelműséget mellőzve teszik. Vajon ez nem „tünet”? Mitől félnek, mitől tartanak ötven-hatvan éves keresztyén emberek, akiknek épp az lenne a dolga, hogy tisztán, világosan, egyértelműen utat mutassanak, és óvják az egyház tanbéli integritását? Féltik a presztízsüket, féltik az akadémiai renoméjukat?

Ez a jelenség több mint beszédes. Árulkodó, hiszen mindezek fényében detektálható az igazi veszély, amely mindig az, amiről nem akaródzik – mert nem merünk – tisztán és világosan beszélni. Lehet partikuláris pártpolitikai vonatkozású vagy egyházpolitikai jellegű kérdéseket százkét cikkben is tematizálni, de az, hogy erről az előző témacsokorhoz képest ilyen gördülékenyen és szabadon lehet beszélni, azt jelzi, hogy nem ez az igazi probléma. Az egyház betegségének valódi epicentruma mindig az a terület, amiről az egyházi vezetők, a teológiai tanárok és a lelkipásztorok nem nagyon szeretnének beszélni. Nem azért, mert evidenciák, vagy mert már „túlbeszéltük” a témát, hanem mert az az igazán kellemetlen számunkra.

Így jutunk el oda, hogy az egyház politikai kitettsége olyan vitorlává válik, amelyet egyre többen egyre nagyobb elánnal mernek kifeszíteni – egyszerűen azért, mert számítanak rá, hogy a szél úgyis belekap. Másképp fogalmazva: ezzel a mai egyházi-politikai kontextusban – főként a választások után – nem lehet nagyot hibázni. Csakhogy amivel nem lehet nagyot hibázni, az soha nem lehet a valódi prófétai lelkület kimeneti pontja – ez csak mímelése a prófétai megnyilatkozásnak. Így az egyház – vélt vagy valós – politikai kitettsége amolyan passiójátékká vált az egyházban, amelynek kapcsán el lehet játszani széles publikum előtt az egyház megújítására tett erőfeszítéseket. Van benne bűnbak (a politikai-egyházi szövetségkeresés), van benne bűnös csoport – ágensek –, vannak benne semmitevő, bizonytalan bámészkodók, vannak benne az igazságot utólag elementáris erővel felismerő szereplők, azaz van benne dráma, de végső soron az egész csak mimézis. Nem több, mint moralizáló politikateológia. Valóban ez az egyház feladata és a „valódi megújulás” záloga?

Nem a téma kerülendő, hanem a politikai kitettsége előtt, mellett, azzal párhuzamosan mélyreható diagnózist érdemel az egyháznak a „Leitkulturnak”, azaz a társadalom többségi véleményének, az így vagy úgy alakuló közvéleménynek, a történelmi keresztyénséggel élesen szemben álló kulturális hatásoknak, trendeknek, divatoknak való kitettsége. Tudom, ezt nevesíteni, ezzel szembeszállni sokkal nagyobb áldozatot követel. De enélkül az egyház politikai kitettségét tematizálni és ezen a síkon, már-már valamiféle szekularizált üdvtörténetként várni az egyházi megújulást az egyházban nem más, mint „fügefalevél”, pótcselekvés, felületi kezelés csupán. Ha pedig úgy irányítjuk az ezzel kapcsolatos diskurzust, hogy konzekvensen kerüljük az egyház doktrinális és etikai integritásának hangsúlyozását – mert azt vagy nem merjük, vagy nem is tartjuk indokoltnak –, az egyenesen figyelmeztető jel.