A magyar református közösség képviseletében

Hitelesen, bizalmat ébresztve vezetni és jó döntéseket hozni akkor lehet, ha az egyházkormányzó otthon van saját gyülekezetében, s ott körül veszik azok, akikkel együtt harcolja a hit szép harcát. Imádkozó háttérrel, Isten akaratát együtt keresve lehet felelőséget vállalni az egész magyar református közösségért. Ugyanúgy kell és szabad odaállni Isten igéjével a gyülekezet elé, mint a választás előtt. Mégis lehet most nagyobb figyelmet szentelni együtt annak, ami Kolozsváron, Debrecenben, a Felvidéken vagy éppen a kárpátaljai reformátusok körében történik. Egész magyar református egyházunkban erős hagyományai vannak a gyülekezetek önállóságának és függetlenségének. Ez néha sajnos a másik egyházrész iránti figyelem és segítőkészség hiányát jelenti. Szeretném, ha az összekötő kapcsokat a gyülekezetek között erősíthetném. S arra is jobban figyelne saját közösségünk, hogy milyen módon vagyunk jelen az egyházunkon kívüli világban mi, református keresztyének. Úgy akarom képviselni egész egyházunkat a többi keresztény felekezet körében, hogy a mi saját mondanivalónk, ami ránk, magyar reformátusokra bízatott, meggyőző és vonzó legyen. Láttassuk a közös alapot, Krisztust, s tegyünk együtt bizonyságot róla a világban. Isten Országában a kicsi, az emberléptékű közösségben valósul meg Isten mindent és mindenkit átölelő szabadítása. Aki egyházat vezet, annak ezt soha nem szabad elfelejteni.

Reformátusságunk egyik alapja a paritás elve, ami a lelkészi és a világi vezetők együttes jelenlétét jelenti – bár nem tartom a legjobbnak a világi kifejezést, inkább a presbiterit használnám. Egyházunkban ez a kettős elnökség minden szinten jelen van, lelkészi és nem lelkészi vezetők a gyülekezetekben, az egyházmegyékben és az egyházkerületekben is együtt felelősek a közösségért. Számomra ez mindig azt jelentette, hogy közösek a döntések és közös a felelősség is: nem az a jó szó, hogy gondnokként vagy főgondnokként segítünk a lelkipásztornak, esperesnek, püspöknek, hanem, hogy valóban együtt szolgálunk. A lelkipásztor „lelkileg pásztorolja” a gyülekezetet, a világi vezető pedig más feladatokat végez. Nekem az a célom, hogy a gyülekezetem, egyházam javára hasznosítsam „világi”, civil munkám tapasztalatait, ezt szeretném hozzátenni Krisztus egyházának építéséhez.

Minden református gyülekezeti tagnak szüksége van arra, hogy felülről kapjon vezetést – de ezt első sorban soha sem emberektől várja, hanem magától Istentől. Remélem, gyülekezeteink tagjaink többsége érzi úgy, hogy az Úr embereken keresztül is vezeti őket, és hogy az egyház vezetését emberekre bízza – remélem, ezt a vezetést élik meg a Zsinat tagjain, illetve az elnökségen keresztül. Én szeretném segíteni és képviselni ezeket a közösségeket. Lelkészi alelnökként szeretnék teljes erőmmel bekapcsolódni abba a munkába, amit a következő hat évben a Zsinat és az elnökség rám ruház. Célunk, hogy így, közösen építsük egyházunkat.

Szükségszerű, hogy a szervezetben legyen egy elnökség, de zsinati testületet fontosabbnak tartom, igyekszem majd segíteni munkájukat. Úgy gondolom, képviseletünkben meg kell jelenjenek keresztyén és református értékeink: Isten a megváltás igéjét az egyház nélkül is hirdetheti, de ha segíthetünk ebben, akkor élnünk kell lehetőségeinkkel. A református egyházban „a legnagyobb úr” az egyházközség, számukra mi csupán irányt mutathatunk. A gyülekezeti működésnek a zsinati törvények adnak keretet, ezért a mi felelősségünk, hogy ez a keret könnyebbé tegye az egyházközségek életét, hogy olyan állásfoglalásokat adjunk ki, amelyeket elfogadnak, amelyekre tudnak támaszkodni. Én magam is egy református gyülekezet tagja vagyok, az a közösség meghatározó számomra, ezért elnökségi tagként abban látom az egyik legfontosabb feladatunkat, hogy milyen problémákat vetünk fel és közös gondolkodással hogyan találunk megoldásokat.