A vezetés átadása

A gyülekezetvezetők, igazgatók egyik leggyakoribb félelme, hogy egyszer csak eljön a pillanat, amikor már nem lehet tovább halogatni, be kell jelenteni a távozás napját és az utód nevét. „De hogyan néznek majd rám ezután? Ötödik keréknek fogom érezni magam, amit semmiképpen sem akarok!” – szokták összegezni a távozók a félelmüket.

Gyakran ez a félelem az oka, hogy az utódlás kérdését a nyugdíjba vonulás utolsó pillanatáig halogatják ahelyett, hogy szembenéznének a valósággal. Pedig mindig a megváltozhatatlan elfogadása a legjobb megoldás, ráadásul az átmeneti időszak felhasználható lenne az utód felkészítésére. Könnyű beleszeretni a vezetői pozícióba, és amikor ez történik, szinte lehetetlen elengedni. A lelkipásztoroknak is hatalmas kísértés ez, hiszen annak ellenére, hogy némelyek panaszkodnak a terhek miatt, szeretik a hivatásukat. A stafétabot átadása a jó vezetés végső nagy feladata. Ha rosszul végzi el a lelkész, a gyülekezet vezetősége, súlyos károkat okozhat a közösségnek. A pozícióvesztés három kísérőjelenséggel járhat együtt: egovesztéssel, identitásvesztéssel és családvesztéssel.

Hogyan értelmezzük ezeket a veszteségeket?

Az egovesztés fenyegetése ez: már nem én vagyok a főnök, nem én irányítok. A kilépés a vezetői létből az önmagunkról alkotott képet ássa alá, ezért megakadályozza, hogy szembenézzünk a konfliktussal. Az elszabadult ego leszűkíti a látóterünket, gyakran az értékeink ellenében cselekszünk miatta. Olyan, mintha céltáblát hordoznánk magunkon, amely minél nagyobb, annál sebezhetőbb. A pozícióját elvesztő, sértett vezető begubózik, visszavonul, eltűnik. Ha áldozatává válunk annak az igényünknek, hogy kiemelkedőnek, befolyásosnak lássanak, az olyan döntések meghozatalára késztet, amelyek károsak lehetnek saját magunkra, az embereinkre és a gyülekezetünkre nézve. Azonban lássuk be: akik sohasem voltak olyan pozícióban, ahol valódi hatalmuk volt, fogalmuk sincs arról, milyen nehéz ezt elengedni. A másik ingoványos terület az identitásvesztés. Sok vezető, lelkész a munkájához köti identitását és önértékelését, így érthető a reakció, ha ez veszélybe kerül. Valaki egyszer így fogalmazott: „Hogyan fogok szembenézni azzal a ténnyel, hogy helyettesíthető vagyok, hogy a világ nélkülem is tovább tud és fog menni?” Ilyen esetben általában a magát fenyegetve érző vezető visszavág: „Nem engedtek tovább vezetni, de nélkülem úgysem fogtok boldogulni.” Ezután terel, bizonyít, akadályoz. A harmadik pedig a családvesztés, amikor egy főnök a kollégáit, a gyülekezetvezető az elöljárókat tekinti a családjának, és gyászolja az elvesztésüket. A vezetők és az őket követők közötti kötelékek azon az emberi hajlamon alapulnak, hogy igyekszünk azonosulni a körülöttünk lévőkkel. Ez hozza létre a csoportot, az egység és az összetartozás érzését, célt ad, valamint okot a cselekvésre. A vezetői szerep megszűnése azért is rendkívül nehéz sokaknak, mert nem tudják, hogyan folytassák az élet hátralévő részét a kollégák nélkül. Így kezdődik el a gyász folyamata.

Voltak-e hasonló tapasztalatai a pályája során?

Nekem sokat segített, hogy a kritikus helyzetekben fokozatosan vissza tudtam lépni. Amikor vezérigazgató-helyettes voltam a KPMG-nél, és átszervezés miatt megszűnt a pozícióm, új lehetőséget kaptam: átvettem a KPMG-akadémiát, bár jóval kevesebb fizetésért és csökkentett hatáskörrel. Később évekig tanítottam a Károli-egyetemen, és amikor el kellett jönnöm, a Pünkösdi Teológiai Főiskolán folytathattam. A hetvenedik születésnapomhoz közeledve tudatosítottam magamban, hogy már nem lehetek sokáig tanszékvezető, ezért kértem, hogy segítsenek az utódlásban. Most úgy tűnik, megvan a helyemre lépő személy. Én pedig folyamatosan kapom máshonnan a megkereséseket. Tehát fontos az utód tudatos keresése, támogatása, bevonása a döntésekbe. Egyes vezetők titokban még abban is reménykednek, hogy utódaik kudarcot vallanak, ami újabb bizonyíték lenne saját nélkülözhetetlenségükre. Akár tudat alatt, akár nem, még lépéseket is tehetnek ennek érdekében. Mi viszont készítsük fel a kiszemelt személyt! Ennek vállvetve harcolva, a problémákat pedig őszintén megbeszélve kell megtörténnie. Gondoljunk csak Mózesre, aki mellett ott élt Józsué, látta, hogyan vezet és hoz döntéseket. A Szentírásban látjuk, hogy mellette volt az izráeliták útjának sorsfordító pillanataiban: a tízparancsolat átvételekor, a kőtáblák összetörésekor. Megfigyelhette, milyen mély közösségben élt Mózes Istennel. A Piszgá hegye mélyreható változást jelentett Mózes vezetői identitásában. Amikor felment, még az volt a törekvése, hogy Izráelt Kánaánba vezesse. Lefelé jövet már tudta, hogy elsősorban Józsuét fogja felkészíteni arra a napra, amikor ő már nem lesz velük. Mózes ötödik könyvének harmadik része feltárja, milyen hosszú ideje küzdött Mózes ezzel a kérdéssel. Halálakor viszont Józsué kiképzett vezetőként készen állt arra, hogy bevezesse a választott népet az ígéret földjére.

Milyen mai példát tudna hozni?

Sajnos mindannyian ismerünk szomorú történeteket a felkészületlenségről, kapkodásról, a visszaélésről a hatalommal. Amikor az egyik ismert gyülekezet népszerű lelkésze közeledett a nyugdíjkorhatárhoz, a közösség nem volt felkészülve az elmenetelére. Csak akkor kezdtek el új lelkészt keresni, amikor az esperes szeretettel és tisztelettel szólt, hogy nem várhatnak tovább. A lelkész maga is belátta, hogy hibát követett el, de azután megnyugodott, mert felismerte, hogyan használhatja felszabadult idejét továbbra is mások szolgálatában. Nyugdíjazása után a gyülekezete visszahívta evangelizálni. Egy ideje mélyrehatóan foglalkozom ezzel a témával, az egyik legkedvesebb szerzőm John Cotton, aki már közel négyszáz évvel ezelőtt felhívta a figyelmet – pedig akkor még nem létezett vezetéstudomány –, hogy az irányítás átadása, visszaadása Istennek nem is olyan egyszerű.

Milyen szempontokra hívja fel a figyelmet Cotton?

A XVII. század egyik legjellegzetesebb puritán értelmiségije az amerikai telepesek első generációjának tagja volt. 1633-ban Angliából vándorolt ki az Újvilágba, majd Boston első lelkésze lett. Szerették, és olyan tekintélye volt, hogy közössége szilárdan hitte, Isten nem tűrheti, hogy tévedjen. Levelezése fontos részét képezte szolgálatának, különösen azok a levelek, amelyeket lelkésztársainak írt, akik útmutatásai alapján tájékozódtak a világban. A keresztyéni elhívás című írásában őszintén beszél arról, mit jelent a dicséretes hivatás, amely nemcsak a maga javára tekint, hanem a közére is. Szerinte azonban a hivatás ennél is több: kétdimenziós, vallási és világi, egyszerre utal arra, hogy Isten kiválasztott, emellé munkát is adott, némelyeknek ez az irányítás szolgálata. Az embert egyszerre hívta el üdvösségre, kötelességre, feladatra vagy hivatásra, vezetésre. Mindenkinek kell hogy legyen valamilyen munkája, ha valakinek van hite, akkor dolgozik, hiszen a hit a cselekvésben jut kifejezésre. Az ilyen halandó a Teremtőtől várja képességei kiteljesítését, amelyekkel Istent és közösségét szolgálja. Isten ad a vezetéshez, a pozícióhoz tehetséget, ugyanakkor késszé tesz a legalávalóbb, legnehezebb és legveszélyesebb dolgok elvégzésére is, nem csak az elegánsakéra. Kiemeli továbbá annak lényeges voltát, hogy a vezetői pozícióhoz a megadományozott egyenes úton jusson hozzá, nem manipulációk vagy egyéb mesterkedések útján. A vezetői elhívásban rengeteg teher van, siker és kudarc is kísérheti. A hit azonban mindezt az Úrra bízza, hiszen a siker olyan teher, amelynek cipelését Cotton szerint senkitől sem várhatjuk el. Ennek megfelelően az aggodalmakat is Istenre kell hagyni, és a siker sem lehet célunk, hanem csak Isten szolgálata: „Istent szolgálva az embereket szolgáljuk, és az embereket szolgálva Istent.” Nem szabad a helyeslésre, az elfogadásra vagy akár a gazdagságra törekedni, hiszen ezek ajándékok, amelyeket a Gondviselő szuverén döntése szerint vagy ad, vagy nem. A vezetés gondjai közül kiemeli a siker miatti komplikációkat, amelyekből lényegesen kevesebbet lehet tanulni, mint a kudarcokból. A siker ugyanakkor hajt, hiszen ha vezetőként sikeres voltam, akkor jövőre is minimum ugyanezt a szintet kell teljesítenem. A hivatal terhe továbbá Cotton fogalmazása szerint az emberkéz általi veszedelemtől való félelem, vagyis, mai nyelvre lefordítva, rettegés a főnöki státuszom miatt kialakult ármánykodásoktól. A puritán szerző végül hozzáfűzte: „A hitnek utolsó munkálkodása az ember hivatala körül nem egyéb, mint az, hogy bátorsággal teszi le a hivatalát akár Isten, akár ember kezébe.”

A Gyülekezetvezetés a XXI. században című sorozatunk végére értünk. Az elmúlt hónapok során láttuk, hogy az irányítás minden körülmények között nehéz feladatot jelent. Ahogy Jézus vezetett, azzal mélyreható, rendszerszintű változásokat idézett elő a világban, ezek még sok évszázad után is hatással vannak ránk. De ehhez neki is utódokra kellett bíznia a vezetést, jóllehet a fő ő maradt. Hogyan tette ezt?

Számomra rendkívül fontossá vált a vezetés átadásának tudományával kapcsolatban János evangéliumának a 21. fejezete, és ezzel szeretném zárni a vezetéssel kapcsolatos sorozatot. Az apostol idős korában írta az evangéliumot. Mintha a 20. fejezettel be akarta volna fejezni a művét, mivel az utolsó versekben így fogalmaz: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia…” Majd eszébe jutott egy fontos történet, amelyet még meg akart örökíteni. A tanítványok Péter vezetésével szomorúan, reményt vesztetten halászni indultak, miután Jézus többszöri megjelenése után tanácstalanul és céltalanul várakoztak. Különleges helyet foglalt el köztük Péter, aki gyorsan elkötelezte magát anélkül, hogy igazán megértette volna Jézus szavainak vagy tetteinek jelentését. Kapcsolata a Mesterrel és a többi tanítvánnyal impulzív, ambiciózus, önérzetes vezetőt tükröz. Mindannyian ismerjük hihetetlen kudarcát: szeretett Urát háromszor tagadta meg Kajafás házának udvarán. Jézus mégsem mondott le róla. Az Úr megjelenik a parton, először föl sem ismerik, de amikor szól, engedelmeskednek neki: szavára a reggeli órákban, minden racionális érv ellenére, kidobják a hálót újra, aminek hatalmas fogás az eredménye. János megismeri Jézust, Péter pedig beleveti magát a vízbe és kiúszik, hogy találkozzon vele. Ekkor jelent meg harmadszor a tanítványainak: először a tíznek, amikor Tamás nem volt jelen, majd Tamásnak és harmadszor a Tibériás-tengernél Péternek, hogy rábízza a vezetői feladatokat.

Ebből a jelenetből milyen tanulságokat vonhatunk le?

Amikor az utód kudarcokkal terhelt, bátortalan, bizonytalan, hogy hogyan lenne méltó a feladatra, bátorításra van szüksége. Jézus tudta, hogy a tanítványok nem fogtak semmit. Egész éjjel vizesen, ázottan, csalódottan ültek a csónakban, a hidegben. Jézus ezért halat és kenyeret készít nekik, először kényelembe, biztonságba helyezi őket, és utána beszélgetni kezd, de csak Péterrel. Számomra ez az utolsó reggeli. Nem tesz szemrehányást, de háromszor megkérdezi, szeretsz-e engem, majd minden egyes válaszával arra hívja Pétert, hogy gondoskodjon követőiről és kövesse Mesterét. Péter szomorúan, de őszintén válaszol: „Te tudod…” Jézus nem hagyta a bukását szó nélkül, de Péter helyreállítása már akkor elkezdődött, amikor rátekintett a háromszori tagadása után. A helyreállítás ott, a tengerparton a vezetés átadásával fejeződött be. Fontos mozzanat ez. Ha a vezető és környezete megtalálta az alkalmas utódot, de látszanak emberi vagy szakmai, tapasztalatbeli hiányosságai, akkor mellé kell állni és bátorítani, de nem szabad a problémákat a szőnyeg alá söpörni. Ne legyintsünk, hogy bár nincs teljesen rendben minden, de ha nincs más, jó lesz ő is. Jézus sem így tett. Kulcsfontosságú, hogy az utódban erős legyen a változásra való készség és nyitottság. Jézus szeretettel beszélgetett Péterrel, és buzdította: „Őrizd az én juhaimat!” De más vezetői leckét is meríthetünk Jézus beszélgetéséből Péterrel. Az apostol jövőképet kap Jézustól, pedig még nincs teljesen tudatában Istentől kapott képességeinek. Jézus hatékony motivációs technikát alkalmaz, ezzel megerősíti és fel is emeli, megsokszorozva későbbi szavainak és cselekedeteinek hatását, amelyek kihatnak az első gyülekezetekre. Időskorában Péter ugyanezt a gyakorlatot alkalmazza, amikor a korai egyház küszködő vezetőinek és követőinek így ír: „A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután egy kis ideig szenvedtetek, maga fog benneteket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Pt 5,10) Péter értékes vezetői leckét tanult a Krisztussal tapasztaltakon keresztül, amelyet örökségként átad Isten gyülekezetének.