A keresztyének közt vannak a legpletykásabb, legsérültebb, legbántóbban viselkedő, önmagukat mindig jónak feltüntető személyek. Persze én is keresztyén vagyok, de én nem vagyok se pletykás, se sérült, soha nem viselkedem bántóan, és természetesen soha nem tüntetem fel magam jónak, hiszen én már alapból jó vagyok, így nem kell megjátszanom. Sőt! Én vagyok a legtökéletesebb keresztyén, aki csak létezik a Földön… Vagy lehet, hogy csak azért figyelem annyira a mások szemében lévő szálkát, mert nem vettem még észre a sajátomban a gerendát?
A Biblia számos alkalommal számol be olyan esetről, amikor valaki csalódik a másikban. Előfordult, hogy egyik ember csalódott a másikban, vagy hogy Isten csalódott az emberben. Sőt még olyan is történt, hogy emberek csalódtak Istenben.
Isten csalódott az emberekben
Már a Szentírás elején, Mózes első könyvében olvashatjuk, hogy „megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében” (1Móz 6,6). Isten csalódott az emberben és megszomorodott, azaz héberről lefordítva: sajnálkozott, bánkódott a dolog miatt. Hiszen ő szeretetre teremtette az embert, de „látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz” (1Móz 6,5). Természetesen tudjuk, hogy Isten látja a jövőt, így az ő csalódása egészen mást jelent, mint a mi csalódásaink. Isten már előre tudja, hogy az ember a jó vagy a rossz mellett dönt majd, mégis megadja a szabad választás lehetőségét. Az Úr Saulnak is megadta a lehetőséget, hogy a nép első királyaként, istenfélő uralkodóként üljön a trónon. Később mégis arról számol be az Ószövetség, hogy Isten így szól Sámuelhez: „Megbántam, hogy királlyá tettem Sault, mert elfordult tőlem, és nem teljesítette, amit megparancsoltam neki.” (1Sám 15,11a) Isten tehát csalódott Saulban, mert Saul elhagyta őt, és ezért az Úr új királyt választott helyette Dávid személyében.
Az ember csalódik a másik emberben
De nem csak Isten csalódik bennünk akkor, ha nem járunk az ő útján, hanem mi is csalódunk egymásban. Megtért keresztyénként törekszünk arra, hogy az életünk meg is szentelődjön, azaz egyre inkább igyekszünk krisztusi életet élni. Itt a Földön soha nem leszünk képesek a teljesen bűntelen életre, hiszen ezt majd csak mennyei hazánkban tapasztalhatjuk meg. Ennek ellenére igyekszünk úgy élni, hogy már itt a földön látszódjon valami a mennyből: „Mert az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21b) Csak az a baj, hogy sokszor ez nem látszik. Sőt, van, hogy azt vesszük észre, hogy a keresztyének sokkal visszataszítóbb életet élnek, mint mások. Ez azért van, mert amíg a világtól nem várnánk el, hogy krisztusi életet éljen, addig keresztyén testvéreinktől igen. De a keresztyének sem képesek a bűntelen életre, és sokszor pont ugyanúgy bűnöket követnek el, amelyeket talán ők észre sem vesznek, pedig számunkra már régóta egyértelmű, hogy ezek nem tartoznak a krisztusi élethez. És ekkor kezdődnek el a gyülekezetekben vagy keresztyén munkahelyeken a pletykálások, gyakran használt kifejezéssel „imatémacserék”, majd a szurkálódások és egymás, végül a templom kerülése. De talán erre is vonatkozik, amit Jézus mond: „Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre?” (Lk 6,41)
Csalódunk másokban, és mások is csalódnak bennünk, mert itt a földön senki és semmi sem tökéletes. De éppen ezért van szükség arra, hogy a keresztyének közösségben legyenek. Ha csalódunk egy keresztyén testvérünkben, akkor nem pletykálni kell, nem kerülni őt, mert ilyenkor van igazán szükség arra, hogy közösségben legyünk egymással. Hiszen mindannyian próbálunk a megszentelődés útján előrehaladni, és ki tudja, lehet, hogy nekünk olyan bűnünk van, amiből a másik már rég megtért, vagy éppen számára már kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy az, amit mi teszünk, bűn. Ha szeretetteljesen figyelmeztetjük felebarátunkat, hogy rossz irányba tart, és elfogadjuk a másik szeretetteljes figyelmeztetését, akkor egymást segítve haladhatunk előre a jó úton. De ha összeveszünk egy keresztyén testvérrel, azzal csak a saját előrehaladásunkat gátoljuk, nem beszélve arról, hogy egymást is gátoljuk, ráadásul a nem keresztyén embereket is eltántorítjuk attól, hogy valaha is betegyék a lábukat egy keresztyén közösségbe.
Pál apostol is csalódott keresztyén társaiban, mikor hitéért ki kellett állnia a törvényszék elé. Ezt írja: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott.” (2Tim 4,16a) Jézusnak pedig, aki egyszerre teljesen Isten és teljesen ember, jeruzsálemi tartózkodása idején már csalódnia sem kellett az emberekben, akik látva csodáit, hittek benne, hiszen eleve nem is bízta magát rájuk, mert tudta, mi lakik a szívükben. (Jn 2,23–25) Ha megbízunk embertársainkban, előfordulhat, hogy csalódunk bennük, még akkor is, ha keresztyénekről van szó. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy „megbocsátok, de nem felejtek”, ami valójában azt jelenti, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neked. Pál apostol ezzel szemben azt mondja az őt cserbenhagyókról: „Ne számítson ez bűneik közé!” (2Tim 4,16b). A csalódást félretenni és újat kezdeni csak teljes megbocsátással lehet. Ráadásul, ha ez a megbocsátás nem történik meg, azzal magunkat kezdjük belülről pusztítani. Nem beszélve arról, hogy hogyan imádkozzuk el ezek után a Miatyánk azon sorát, hogy „és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Hiszen ha Isten csak annyira bocsátana meg nekünk, amennyire mi megbocsátottunk, azzal nem járnánk túl jól.
Az ember csalódik Istenben
De nemcsak az emberekben csalódhatunk, hanem előfordul, hogy úgy érezzük, magában Istenben is csalódtunk. Néha talán azt gondoljuk, Isten nem törődik velünk, megfeledkezett rólunk. A Szentírásban is találunk olyat, aki így érzett. Ézsaiás könyvében ezt olvassuk: „De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Ézs 49,14–15) Később ugyanebben a könyvben ezt az Istentől jövő ígéretet olvashatjuk: „Bár elhagyott és gyűlölt voltál, feléd sem járt senki, de majd örökre fenségessé teszlek, és örvendezhetsz majd nemzedékről nemzedékre.” (Ézs 60,15) A választott népnek szóló ígéret nekünk is szól. Isten nem feledkezik meg gyermekeiről.
Itt viszont feltehetjük a kérdést, hogy ha Isten nem feledkezik meg rólunk, akkor hogyan lehet, hogy látszólag még a Fiáról is megfeledkezett. Hiszen Jézus a 22. zsoltár szavaival így imádkozott a keresztre feszítve: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46b). Jézus ott, a legnehezebb pillanatban úgy érezte, Isten elhagyta őt. De az Isten Fia ott a mi bűneinket vette magára, ezért ha Isten egy pillanatra el is fordította róla tekintetét, az éppen azért történt, hogy rólunk – akik hisszük, hogy Jézus Krisztus a mi bűneinket vette magára – soha ne fordítsa el, hanem „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” (4Móz 6,25) Előfordul, hogy Isten próbára tesz minket, mint Jóbot, vagy egyszerűen csak nem ad meg valamit, mert egy sokkal nagyobb dolgot tartogat számunkra. De abban biztosak lehetünk, hogy az Úrban nem kell csalódnunk, mert ő a gyermekeiként szeret minket, és soha el nem hagy bennünket.
Ha az emberekben csalódnunk is kell, ha cserben is hagynak minket, Isten mindig szeretettel fordul felénk. Éppen ezért mi is forduljunk szeretettel embertársaink felé, bocsássunk meg testvéreinknek, vegyük ki szemünkből a gerendát, és támogassuk egymást a Krisztus útján! „Mert az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21b)
Elsődleges és másodlagos kérdések a Bibliában és ma
Milyen kérdések mentén nem szabad szétszakadnia egy gyülekezetnek, illetve mely témákban nem köthet kompromisszumot egy keresztyén közösség? Cikkünkben többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ bibliai példák alapján.