Az élet pereméről folyton visszacsúszok. Mintha egy pohár szélén egyensúlyoznék, hogy aztán oldalra nézve az ismerős zuhanás után megint csúszós falakba ütközzek.
Virágporba fojtotta magát a tél, de legbelül minden jeges maradt. Látom magam, ahogy ülök a templomban, rezzenéstelen arcom folyton újrarendezem.
Így érkezek a júniusba, a hirtelen jött, fülledt nyári délutánok egymásutánjába. Egy vidéki városban sétálok. A cipőmön keresztül is érzem, ahogy a forró aszfalt egyre puhábbá válik. Kedvem volna megérinteni, mégsem teszem, ujjbegyeim anélkül is érzik az érdes kövezetet. Azt csinálok, amit akarok, a délutáni hőségben senki nincs az utcán. Becsukott szemmel hallgatom a madarak nyughatatlan csicsergését, rózsa és akác bódító illatával telik meg a tüdőm. Útszéli meggyfák mellett haladok el. Gyönyörű, piros gyümölcsök néznek rám, és bár kóstolás nélkül is érzem a roppanó gyümölcshús ízét a számban, mégis leszakítok egy maroknyit.
A június a pohárban hagyott, lusta kávék időszaka, ilyenkor zaklatott éjszakák és nyúzott reggelek követik egymást.
A Tisza-tavon csónakázva a természet lélegzetelállító pompája tárult elém. Egészen előre ültem, vízimadárnak képzelve magam, amely lustán veszi szemügyre a tájat. A kérészek barnás szárnyaikkal fürgén cikáztak körülöttünk, furcsa érzés volt pár órás életükbe ilyen közelről bepillantani. Betolakodónak éreztem magam, de ők ügyet sem vetettek ránk, türkiz színekben játszó szitakötőkkel alkotott, nyüzsgő egyvelegük a víz felett káprázatos látványt nyújtott. A legjobban mégsem ez nyűgözött le. Nem is a fel-felbukkanó hófehér tavirózsák és élénksárga vízitökök, vagy a part mentén időző, hosszú bóbitájú, szürke-fehér bakcsók. Hanem a tó maga, amely hatalmas, kifeszített tükörhöz sokkal inkább hasonlított, mint hatalmas víztömeghez, amely számtalan élőlény otthonául szolgál. Egyetlen, éles, vízszintes vonalból nőttek ki a vízparti fák és nádasok, a hódrágta, tóba borult törzsek, a távolban úszó csónakok. A vonal alatt pedig mindez megismétlődött egy nagy, végtelen képpé olvadva össze.
Tisztaságot éreztem. A szorongás és apátia megszokott együttesének helyét nyugalom és békesség vette át. Kék színű nyugalom volt ez, én legalábbis kéknek éreztem. (Azt hiszem, számomra már mindig a nyugalom színe marad a kék.) A kínzó üresség pár percre elmúlt, a természet természetfelettisége láthatóvá vált. Mire felocsúdtam, már ismét a parton voltunk, libasorban léptünk ki a ringó hajóból a biztonságot adó deszkákra, pedig rég volt minden olyan stabil, mint abban az egy órában, a tavon lebegve. Mindezt elviszem magammal, oda, a pohár aljára, ahonnan a perem felé törekszem. Egyensúlyozni, félre nézni, megbillenni, lezuhanni, összetörni, töltekezni, újrakezdeni: ezekből a lépésekből állok.
Hajnali négy óra múlt, ébren vagyok. Nézem, ahogy a reggeli szellő bele-belekap a függönybe a nyitott ablakon át. Most minden nagyon meghitt, tudom, hogy egy lélek sem jár az utcán. A gyógyulás ideje ez, a csomókat oldó csöndességé. Visszacsúszni az élet pereméről, a vékony pohárszélről, és lentről felfelé nézni újra. Ilyen ez a mostani nyár nekem. Emlékképek, egy-egy villanás. Utólag rájönni, hogy a sok „mintha” nagyon is „valami” volt.
Kilépek az utcára, balra fordulok – azonnal megcsap a hőség. De most egyáltalán nem akarok az aszfalthoz érni, gyors pillantással nyugtázom a bolt falán lévő graffitiket, amelyek tegnap még nem voltak ott. A Tisza-tó és a mézédes cseresznyék képe lassan elhomályosul, állatok és emberek piszkát kerülgetem a járdán. A virágok illata helyett egészen más szagok úsznak felém, érzem, hogy lassan újra kibillenek az egyensúlyi állapotból. De talán jól van ez így. Minél rövidebb ideig tart, annál értékesebb. Az én feladatom csak az, hogy tudjam és akarjam is észrevenni.
A szerző újságíró, a Magyar Nemzet belpolitikai rovatának munkatársa
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!