Egyre kisebb istenek

„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” Mind ismerjük, sokan talán álmukból felébredve is bármikor el tudnák mondani e két parancsolatot. Bennünk van, a miénk – épp ezért könnyű azt képzelnünk, már nincs vele tennivalónk.
Napjainkban – az én igencsak korlátozott megítélésem szerint – sok mindent „jól csinálunk” keresztyén emberként. Eszünk ágában sincs istenszobrokat építeni vagy éppen felhúzni egy templomot, házi oltárt valamilyen „idegen istennek”, de még csak egy sarkot sem különítünk el az otthonunkban, ahol bármilyen módon testbe kényszerítenénk az Örökkévalót. Mégsem hiszem, hogy a modern életben bármivel is távolabb lennénk a bálványimádástól, mint az Ószövetség emberei voltak, akik templomot is, oltárt is építettek kitalált isteneiknek, és nemegyszer emberáldozatot mutattak be azért, hogy a kedvükre tegyenek. Azt sem gondolom, hogy a népek, a gyülekezetek régen butábbak lettek volna, mint ma. Egész egyszerűen napjainkban más formában követjük el ugyanazokat a hibákat, mint ők.

Ahhoz, hogy elgondolkodhassunk saját bálványainkról, nem árt tisztázni, mit értünk ezen. Az Ószövetségben szereplő elóhim szó, amelyet a magyarban bálványnak fordítottak, azt jelenti: isten, istenek. Valami olyan, ami felettünk áll, amitől függ a boldogulásunk, ami segíthet, de porba is taszíthat minket. Az Újszövetségben többször az eidólon görög szót fordítják bálványnak, ennek jelentése csalóka kép, árnykép – bár látni vélünk valamit, az általunk remélt tartalom nem valós, nincs mögötte fedezet. A Heidelbergi Káté szerint „bálványozás az, mikor az egyedül igaz Isten helyett – aki Igéjében jelentette ki magát – vagy mellette valami mást képzel, vagy tart az ember, amibe bizodalmát veti.”
Ha tehát ki akarjuk deríteni, melyek a saját bálványaink, fel kell tenni a kérdést, miben hiszünk, miben tartjuk reményünket. A családunk megtartó erejében? A pénzünkben? Az egzisztenciában? Abban a tudásban, amellyel ezt az egzisztenciát meg tudtuk teremteni? Esetleg úgy általánosan magunkban? Nyilvánvaló a válaszunk: nem ezekben hiszünk, hanem az Úristenben. Ez a szépen megtanult, bármikor előhúzható, jó keresztyén felelet. Mégis, a hétköznapokban rengeteget foglalkozunk önnön kényelmünkkel, testünkkel, lelkünkkel, így sokszor az eszközeinket, végső soron pedig magunkat tesszük bálvánnyá. Bár istenszobrokat nem építünk, álságosabb, apróbb bálványokat vonunk magunk köré. Olyanokat, amelyeket könnyebb felépíteni, és nehezebb lerombolni. Amikor aztán meglátjuk a tévedéseinket, talán másik irányba indulunk el, önmagunk kizsigerelése, elhanyagolása felé – de az ellenoldali szélsőség sem lehet kedves Istennek. Miért szeretne Isten rossz közérzetű, örökké bizonytalan, magukban kételkedő híveket? Melyik édesapa vágyná, hogy gyerekei örök kiszolgáltatottságban, rettegve éljenek? Szerintem Isten nem várja, hogy ne törődjünk magunkkal, ahogy azt sem, hogy ne bízzunk magunkban, máskülönben Pál apostol sem mondhatta volna: „Mindenre van erőm a Krisztusban...” Pál kétezer éve is tudta, hogy hihet magában és a maga erejében a megfelelő keretek között, ez nem bálványimádás. De azzal is tisztában volt, hogy (hol) vannak határok, hol kell helyet adnia Krisztusnak. Ismerte az egyensúlyt, mert ismerte az Atyát.
A bárminemű bálványok akkor jelennek meg életünkben, ha szem elől tévesztjük Istent, és így képtelenek leszünk a megfelelő ítéletalkotásra. De ha kapcsolatban vagyunk a Teremtővel, a hibáinkat ki lehet javítani. Mert a vele való élet olyan, mint a libikóka, amelyben bár lehúz minket a bűn súlya, a kettőnk közötti kapocs által, az ő kegyelmét latba vetve újra és újra felemelkedhetünk. Ha rá figyelünk, a saját hibáinkat is meglátjuk, és kialakulhat a folyton változó, mégis működő egyensúly.

A szerző újságíró, az egy.hu online magazin főszerkesztője