Éneklünk minden istentiszteleten. Cantate vasárnapon talán kicsit többet. Mostanában jelent meg a hírekben, milyen lelkesen fogadták konzultáción vagy konferencián, amikor kezdésül éneklést választott az előadó vagy levezető. No, azért nem egy egész dicséretet, hanem csupán a 42. zsoltár első versét. Ha ennyi is elég, kell-e nekünk nyolcszáznál is több ének, ilyen vastag énekeskönyv?!
Kimondták már a XVIII. században, elég jóval kevesebb ének, mert azokat majd sokkal jobban tudják a hívek, könnyebb kiadni is az énekeskönyvet, meg változtatni is. A zsoltárokat meg jobb volna mind elhagynunk. Egészen az 1870-es évekig mégis megmaradt ugyan Szenci Molnár Albert összes genfi zsoltára, de például a most említett 42. zsoltár hét verséből csak ötöt csillagoztak meg. Ennyit tekintettek épületesen énekelhetőnek. Később az elhagyottakból részben visszafogadtak verseket és zsoltárokat, de amint az említett példa mutatja, ez nem azt jelenti, hogy legalább néha elénekelünk csak egyet is végig. Egészen rövidekkel is megesik, például a 134. zsoltárral, hogy a három versből csak az első hangzik el. Vagy csak a harmadik. Időt takarítunk meg, strófánként egy percet biztosan.
Aztán az említett 42. zsoltárhoz például még átértelmezés is járul, képi ábrázolás is. Iszik a szarvas a bővizű patakból. Holott a zsoltár szerint nem talál vizet. Jaj, de a forrásnak kiszáradt az ágya! – mondja a régi vers az Istenre és az ő Igéjére szomjúhozó hívőről. Persze, más a mi világunk, mint atyáink idején, amikor még munka közben is énekeltek, és istentisztelet előtt beültek a templomba dicséreteket zengeni, nem társalogni. Most valamit bekapcsolunk, hadd szóljon, legfeljebb hallgatjuk. Még azt sem mindig, elég, ha van hangos háttérzene.
A sok ének, a vastag énekeskönyv vonzza azt a magyarázatot, hogy a gyülekezet és a gyülekezeti tag számára van bőven választásra érdemes ének. Volna. Ízléséhez és szokásához mérten. De a mindenféle énekek nem lehetnek egyazon stílusúak. Az énekek rétegeiben sokszor magyarázatra szorul a Bibliához ragaszkodás, a régi nyelv. Azért az énekírás egyéb törekvései elférnek egymás mellett. Volt olyan időszak, amikor a vers és ének legfontosabb jellemzőjének a minél igényesebb rímelést gondolták. Rímtelen ének, szabadvers szinte nem született. Egészen más a nyelvújítás korának törekvése. A verset is dallamra szánva költötték, még Csokonai százada után is. A tanító, magyarázó ének nyelvezete is eltér az ébredés korában születettekétől. Mára elérkeztünk oda, hogy az ifjú nemzedék dalolja és játssza a maga stílusát, de hallgat, amikor a gyülekezet hagyományos énekei szólalnak meg. Vannak, akik talán mindent átfogalmaznának, ha tehetnék.
Dermesztő pillanatként emlékszem arra, amikor segédlelkészként egyik istentisztelet után gondnokunk ezzel rontott rám: „Ez volt aztán református istentisztelet, egy éneket sem tudtam!” Még jobban meglepett a folytatással: „Ilyen szép dicséreteink vannak, és én még soha nem énekeltem egyiket sem a templomban!”
Énekeink korai rétege kíséret nélküli és egyszólamú. Nem ártana így is énekelnünk időnként, azaz orgona nélkül. De amióta vannak templomi orgonáink, a XVIII. századtól, ettől teljesen elszoktunk. Énekkarnak sem ártana például olyan igényesebb előadás, amikor a kórus és a gyülekezet strófánként váltakozik, több szólamra, esetleg díszesebb dallamra a kar, a gyülekezet pedig egyszerűen énekelhetne. Jobban rászoknánk, hogy minden szót érthetően kimondjunk, és a sorvégi lélegzetvétel meg a sorkezdés egyszerre történjék. Ne siessük el az éneket, de ne is vonszoljuk! Ehhez társulhatna, hogy más arányban legyen beszéd, hallgatás és ének (ahogyan ma sokszor hatvanöt perc beszéd és hallgatás templomainkban, aztán összesen öt perc éneklés). Fordítsuk meg legalább időnként, legyen időről időre csupán tizenöt perc a beszéd és a hallgatás, és ötven percig szóljon az ének!
Énekeskönyvünk gazdagabb, mint a korábbi. Olvasni sem árt a zsoltárokat, dicséreteket, elgondolkozva, imádkozva – csak az igazi ének, amelyik imádság. Meghallgatni sem hiba felvételről vagy vendég kórustól. De megszólaltatásra való az ének, a legtöbbet az épül általa, aki ezt meg is teszi, és ismeri az énekeskönyv nagyobb részét.
A szerző a debreceni Református Kollégiumi Nagykönyvtár nyugalmazott könyvtáros-lelkésze.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!
Újra szólnak a lőszergyártásra használt orgonasípok Makádon
Erősen kell lenyomni a makádi református templom felújított orgonájának billentyűit, hiszen annyira új, hogy az anyag még „kéreti” magát. Az első világháborúban az orgona ónsípjait a templom harangjaihoz hasonlóan be kellett szolgáltatni: lőszert gyártottak belőlük. A második világégés végén némult el teljesen a több mint százhúsz éves hangszer. Mára a templom újra régi fényében ragyog, gyönyörű orgonája pedig éppen olyan szépen szól, mint a millennium évében.