Istenről szóló beszéd

Mi a református teológia? 1. rész

Mi a református teológia? Mi különböztet meg minket más felekezetektől? Hol is vannak a gyökereink? Miként is lehetne jól megfogalmazni azt, hogy mit hiszünk mi, reformátusok? A reformáció hónapjában ezekről a kérdésekről olvashatnak gondolatokat cikksorozatunkban. Elsőként a teológia jelentését és jelentőségét mutatjuk be. Foglalkozunk azzal is, mi a közös a református és a többi protestáns teológiában.

Reformáció emlékmű Genfben- Forrás: Wikipedia

A reformáció emlékműve Genfben

Fotó: Wikipedia

A református teológia is theológia, azaz Isten-tan. Ezzel a nagyon evidensnek tűnő megállapítással azt hangsúlyozzuk, hogy nem más. Középpontjában mindig Isten van, belőle fakad és rajta alapszik minden, amit állít. Valamikor a felvilágosodás után a teológia, mint egyetemi szak, sok helyen átváltozott vallástudománnyá, hittudománnyá. Ennek a névváltozásnak tartalmi következménye is volt: az emberek új alapra helyezték a hittel kapcsolatos kérdések tanulmányozását. Ez az új alap az a gondolat volt, hogy a vallás emberi kreálmány, így annak állításaival nem kell foglalkozni, hiszen úgysem igazolhatóak. Ehelyett az egyetemeken a figyelem a vallási gyakorlatokra (imádság, szakrális gyakorlatok, strukturális berendezkedés) és a vallás társadalmi hatására irányult. A református teológia ezzel szemben fontosnak tartja, sőt alapvető kérdésnek, hogy az emberek mit állítanak a vallásban, pontosabban az isteni kijelentés mit állít. Ezért a református teológia középpontjában nem a szokás, a társadalom vagy az ember van, hanem Isten.

Korunk vélt alapigazságai

Egy olyan kultúrában élünk, amelynek megvannak a saját vélt axiómái (alapigazságai) és ezeket kifejező mondásai. Ilyen például, hogy „Nem számít az, hogy miben hiszel, amíg őszinte vagy.” Ez nagyjából annyit jelentene keresztyén szempontból, hogy Istent nem érdekli, miben hisz az ember, amíg a vallási gyakorlatokat elvégzi. „Vallásos vagyok a magam módján” – ezzel is sokszor találkozhatunk. Megvan talán az ehhez kapcsolódó gyakorlat is – „szoktam imádkozni” –, de a lényege, hogy a tartalom csak az enyém. Hogy miben hiszek, csak rám tartozik, és ezt ne is akarja senki más befolyásolni. Ezzel egy bizonyos értelemben nincs is probléma, amíg világos az, hogy ennek a gondolkodásnak nincs köze a bibliai keresztyénséghez.

A Biblia beszél arról, hogy az ember vallásos lény. Amikor a zsidó népet Isten elhívta, felszentelte és szent nemzetté választotta, nem ők voltak az egyetlen vallásos nép a világon. Minden körülöttük lévő nemzetnek megvolt a maga sajátos vallása. Amikor azonban Isten szövetséget kötött népével, és elhívta őket, hogy legyenek szentek és különbek, bizonyos dolgokat teljesen világossá tett. Az első dolog ez volt: „Ne legyen más istened rajtam kívül.” (2Móz 20,3) A második így szólt: „Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot.” (2Móz 20,4) Nem sokkal később azonban a nép figyelmen kívül hagyta, hogy Isten mire szólította fel őt.

Mózes ábrázolás egy templomablakon - Fotó: Pixabay

Mózes-ábrázolás egy templomablakon

Fotó: Pixabay

„Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. Majd ezt mondta Mózesnek az Úr: Látom, hogy ez a nép keménynyakú nép. Most azért hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük! Téged azonban nagy néppé teszlek.” (2Móz 32,7–10)

Bálványok és az igaz istenimádat

Képzeljük magunk elé ezt a történetet! Mózes éppen visszatér a Sínai-hegyről. Egyedül volt Istennel, mintegy szemtől szembe beszélgetve vele. Hatalmas dolgokat élt át. Amikor lejön a hegyről, találkozik Józsuéval, aki nagy zajt hall a táborból. Első gondolata az, hogy valami háború dúl odalent, mert ezt a fajta üvöltözést és kiabálást nem lehet máshol hallani, csak a harcmezőn. De ahogy közelebb lép, felismeri, hogy ez éneklés. Ráébred, hogy Izráel népének egész gyülekezetéhez közeledik, és egy vallási összejövetelt hall. De ez olyan ünnep volt, amelynek középpontjában egy aranyborjú állt – egy aranyborjú, amelyet az emberek kérésére Áron főpap készített el, hogy olyan istenük legyen, mint az összes többi nemzetnek. Egy kortárs isten, aki kézzelfogható és látható. És az első főpap, Áron, akit maga Isten szentelt fel, eleget tett a nép ezen követeléseinek, és aranyborjút készített nekik.

A nép vallási összejövetelen vett részt. Ennek a vallásnak a teológiája azonban megrontotta és eltorzította Isten jellegét. Ez a teológia arra buzdított, hogy az igaz istenimádat helyett halandó kéz által alkotott szobrokat imádjon az ember. Pál a Római levél első fejezetében arról beszél, hogy Isten minden ember számára nyilvánvalóvá tette, hogy a világnak van teremtője. Az emberek állandó bűne az, hogy ezt az ismeretet elnyomják és magukban tartják, vagy meghamisítják a maguk bálványaival, elképzeléseivel. Ezt a Kálvin szavaival élve istenérzéket (sensus divinitatis) nyomta el akkor is és ma is az ember. A bálványimádás magában foglalhat mindenféle más vallásokat is, de a keresztyén vallás is lehet bálványimádó, ha megfosztjuk Istent valódi tulajdonságaitól, és mást helyezünk istentiszteletünk középpontjába.

Ha a református teológia lényegét, legbelsőbb tartalmát kellene megnevezni, akkor az éppen ezért az igaz Isten megismerésére való törekvés lenne. A református teológia számára fontos az igazság. Nem rettent meg attól a történelem során, hogy teológiai vitákat szítson, persze nem értelmetlenül, hanem azzal a tiszta szándékkal, hogy az igaz Isten ismeretére eljusson. A református teológia szíve az a meggyőződés, hogy a teológia élet, mivel az élet Isten ismeretéből fakad. És ennél fontosabb ismeret nincs.

Honnan ered?

Ha a történelmi vonatkozást nézzük, akkor a református teológia a protestáns reformációból nőtt ki, amely a középkori katolikus egyházat igyekezett megújítani, visszaterelni azokhoz a gyökerekhez, amelyektől eltért.

A korai reformátoroknak, mint Luther Márton, Ulrich Zwingli és Kálvin János, határozott és éles kritikája volt az akkori egyházzal szemben. Többek közt elutasították a katolikus egyház tanítását a megigazulással, a sákramentumokkal kapcsolatban, és vitatták például a pápa jogát a vétkek megbocsátására. A reformátorok, mivel sokszor területileg és olykor egymástól korban is eltérő helyzetben és időben éltek, más dolgokat tartottak hangsúlyosnak, de az is előfordult, hogy nem értettek egymással sem egyet minden egyes kérdésben. Előfordult, hogy a különböző ágak egyesülve folytatták szolgálatukat, azonban volt olyan, hogy ez az egyesülés nem történt meg, aminek az a következménye, hogy több, a reformáció korára visszavezethető felekezet létezik ma is. A református teológia tehát történelmileg a reformáció kálvini ágának teológiáját jelenti.

Bár vannak különbségek a protestantizmuson belül, és azzal, hogy kifejezetten a református, kálvinista teológiával foglalkozunk majd ezekben a cikkekben, a különbözőségekre helyeződhet a hangsúly, nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a legalapvetőbb, a reformáció korából származó alapelvekkel az összes történelmileg egy ágról fakadó protestáns felekezet egyetért: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül hit által), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Krisztus), soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).