előző nap következő nap

„Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak" Mt 26,47-56

47Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. 48Az árulója ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!” 49Majd egyenest Jézushoz menve így szólt: „Üdvözlégy, Mester!” – és megcsókolta őt. 50Jézus ezt mondta neki: „Barátom, hát ezért jöttél!” Akkor odamentek, rátették a kezüket, és elfogták. 51Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. 52Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. 53Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? 54De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?”   55Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: „Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el. 56Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.

Könnyebb lenne a pogány katonákról szólni, vagy Júdás valóban szörnyű cselekedetéről, mint a megfutamodó tanítványokról. Pedig ők is ott voltak, és elgyávultak. A mai ember elbátortalanodásának ők nem lehetnek igazolói, hanem csak szomorú előképei. Isten bátor tanítványokkal sem akarta Fiát megmenteni, de az elmenekülők nyilvánvalóvá tették, hogy ilyenek akkor ott nem voltak. Ma bátrak vagyunk-e?

RÉ 344

„…név szerint elhívtam…” 2Móz 31

Az Úr név szerint tud rólunk (Ézsaiás 43,1), és név szerint hív el szolgálatra (2); ehhez adja az Ő Lelkét (2Timóteus 1,7), aki a bölcsesség, értelem, és képesség Lelke mindenféle, Úrnak kedves munkára (4). Az itt megnevezett mesterek szent feladatra kaptak elhívást, hogy megtervezzék és elkészítsék a kijelentés sátrát, és annak felszereléseit. Isten előtt azonban minden feladat szent, ha azt az Ő elhívása alapján, és az Ő dicsőségére, azaz istentiszteletként végezzük. Ennek jele, hogy nem a magunk hasznára tesszük azt, így a munkánk mások számára áldás lesz, miközben számunkra is örömöt és „gazdagodást" okoz. Sajnos erről a lelkületről egyre inkább csak beszélünk, és egyre kevésbé tapasztaljuk, mert mindent megemészt a teljesítmény a szolgálat helyett, az önzés a szeretet helyett, a „még többet" lelkülete az „elég" lelkülete helyett, a „presztízs" az alázat helyett, az erőpolitika a szelídség helyett. Van-e elhívásunk a szolgálatra, vagy csak ügyeskedésünk terepe az Isten ügye?