„...Isten megkönyörült rajta..., énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék” Fil 2,25–30
25Szükségesnek tartottam azonban, hogy visszaküldjem hozzátok Epafroditosz testvéremet, munkatársamat és bajtársamat, akit ti küldtetek, hogy szükségemben szolgálatomra legyen, 26mivel vágyódott mindnyájatok után, és nyugtalankodott, mert meghallottátok, hogy megbetegedett. 27Meg is betegedett halálosan, de az Isten megkönyörült rajta, sőt nemcsak rajta, hanem énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék. 28Hamarabb elküldöm tehát, hogy viszontlássátok, és örüljetek, és hogy én is kevésbé szomorkodjam. 29Fogadjátok az Úrban teljes örömmel, és becsüljétek meg az ilyeneket, 30mert Krisztus ügyéért került közel a halálhoz, amikor életét kockáztatta azért, hogy helyettetek szolgáljon nálam.
„...Isten megkönyörült rajta..., énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék" (27). A betegség nem mindig a bűn következménye. Epafroditosz hűségesen teljesítette mindazt, ami rábízatott, és ebben a szolgálatban halálosan megbetegedett. Ez az ige bátorítás az imádságra és mély vigasztalás: a gyógyulás Isten kegyelme, nem követelhetjük, viszont kérhetjük alázattal. Isten megkönyörül a betegeken és a mellettük levőkön. Imádkozzunk azokért, akik ilyen szenvedésen mennek keresztül!
RÉ 459 MRÉ 299
„…a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív…” (Préd 7) Préd 7
A halál által uralt világban a szomorúság jelzi azt, hogy szenvedünk az Istentől leszakadt élet tökéletlenségén és hasadtságán. A szomorúság kifejezi bűnbánatunkat, Urunk utáni vágyakozásunkat, a másik iránti felelősségünket; azt, hogy szeretnénk elviselhetőbbé tenni az életet, és bánt, hogy ez olyan ritkán sikerül (tudva, hogy a világot megváltoztatni semmiféle emberi jó szándék, reform, forradalom, akarás nem képes, egyedül az Úr újjászülő, megváltó kegyelme). Aki mulatozik és röhög, az felelőtlen, és kifejezi, hogy nem érdekli a másik. A szomorúság Istentől való. Ez a szomorúság azonban nem jelent örömtelenséget, sőt, az Isten szerinti megszomorodás valódi örömmel ajándékoz meg, miközben megtapasztaljuk azt, amiről Pál vall: „minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel" (2Korinthus 7,4).