"ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe." Lk 21,1–4
1Amikor feltekintett, látta, hogyan dobják a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe. 2Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, 3és így szólt: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. 4Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát."
Jézus szavai az özvegyasszonyról szólnak, de nem őt szólítják meg. A szegény asszonyról a tanítványoknak beszélt, akik rendkívül hívőnek tartották az adakozó gazdagokat. Nekik mondja, hogy ne az összeget nézzék, hanem a lelkületet. Az adományozásban kifejezzük hálánkat a gondviselő Isten iránt, és azt, hogy bár szükségünk van anyagi javakra, nem függünk azoktól. Tudunk-e a látható mögé nézni, felismerni azokat a szent pillanatokat, amikor valakinek a tetteiben kifejeződik Isten iránti bizalma? Engedjük-e, hogy ez minket is megváltoztasson?
RÉ 167 MRÉ 412 Zsolt 115
„… nem prófétál ez nekem jót, csak rosszat…” (1Kir 22,29–40) 1Kir 22,29–40
Áháb udvari prófétái jót mondanak, mert azt mondják, amit a király hallani akar. Mi is hányszor olvassuk úgy az Igét, hogy abba a saját vágyainkat halljuk bele. Ne felejtsük el, hogy az Ige elsődleges természete, mint itt, Míkájehú próféciájában az, hogy nem jót mond, hanem rosszat; vagyis nem azt mondja, amit hallani akarunk, hanem rámutat gyarlóságainkra, tévesztéseinkre, hamisságunkra, nekünk jön, felráz, ellennünk szól, és miután az Isten útjára igazgatott, vezet. Az egyház szolgálata is ez lenne a világban, a prófétai hang, a határozott figyelmeztetés. Aztán jöhet az evangélium.