Moáb el akart szakadni Izráeltől, nem akart több sarcot fizetni, amit egy korábbi béke-megállapodás rögzített. Ekkor Izráel, Júda és Edóm együtt indultak Moáb ellen, aki nem bírta tovább a harcot (26), de még inkább nem akarta elviselni a vereséget; ezért mindent elkövetett a győzelemért: királyuk a moábiak istenének, Kemósnak feláldozta a saját fiát (27). A szövetségesek úgy felháborodtak ezen, hogy hazatértek. Ezek legalább még tudtak megbotránkozni, még meghúztak egy Úrtól rendelt határt, amin túl semmiképpen sem merészkedtek. Ma nem látni valóságos megrettenést afelett, hogy minden határt túlléptünk már; és nem hallani határozott elhatárolódást attól, ami istentelen. Igénkben Jósafát király felállt, és azt mondta: „NEM"! Még idejében hangzik: eddig, és nem tovább, mert ezen túl kárhozatos területekre merészkedünk, ahol nincs jelen az Úr. Igénkben emberáldozatról van szó. Ma is mennyi az emberáldozat, a mammonnak. Mi pedig legfeljebb igazgatási és tanbeli kérdésekről vitatkozunk, de nem kiáltunk nemet, nem csömörlünk meg; erkölcsi botlásokon botránkozunk, de az emberáldozatokban mi is részesek vagyunk, ahelyett, hogy visszavonulót fújnánk. Babits Mihály a „Hatholdas rózsakert" című novellájában, egy igen egyszerű történetben írja le ennek az igei üzenetnek minden mélységét; amikor nem mondunk „NEM"-et, és éppen ez lesz nyomorúságunkká, és ítéletünkké.