Keljetek fel, és imádkozzatok…!” Lk 22,39–46
39Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is.40Mikor pedig odaért arra a helyre, így szólt hozzájuk: "Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek." 41Azután eltávolodott tőlük, mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: 42"Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied."43Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt.Ez a két vers a legrégibb kéziratokból hiányzik 44Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. 45Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket. 46Ekkor így szólt hozzájuk: "Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!"
A tanítványok az alvás öntudatlanságába menekültek a rosszat sejtető éjszakában. Csak Jézus van fenn egyedül imádságos virrasztásban. Jó lenne, ha az egyház mai képe nem ehhez lenne hasonló. Keljünk fel vele! Imádkozzunk vele és általa! Újuljanak meg imaközösségeink, keressünk társakat az imádsághoz családunkban és a gyülekezetben!
RÉ 338 MRÉ 339
„Békés-e a szándékod?” ( 2Kir 9) 2Kir 9
Mindig megijedek, amikor „dörög" a prédikáció. Valami hamis hangot hallok, ez félelmetes. Azt érzem, hogy az igehirdető emberi, gyarló indulatai dörögnek, és nem az Úr! Főként akkor rettenek meg, amikor ezt magamnál tapasztalom. Sokféleképpen dörög, védekezik, támad, panaszkodik ma is a vergődő keresztyénség. Annyiféle megnyilatkozás hordoz ilyen pusztító emberi indulatot. Hol a határ Isten jogos ítélete, és a mi indulataink között. Ez a kérdés most: milyen a szívünk szándéka? Új szívünk van, vagy a régi szív indulatai feszülnek bennünk akkor is, amikor Istenről szólunk? „Ma szívem is van, meg-megdobban a kabátom alatt" (Dsida Jenő).