„Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba" Lk 23,39–43
39A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is." 40De a másik megrótta, ezt mondva neki: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! 41Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el." 42Majd így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." 43Erre ő így felelt neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban."
Milyen különös: egy haldokló egy másik haldoklótól kér jövőt, kegyelmet. Rendezetlen múlttal, bűnösként kereszten függve, megváltásértesedezve, királyi méltóságát elismerve így szól: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba"(42). A bibliai ígéretekbe kapaszkodik az, aki látja a maga totális csődjét, és megragadja a kegyelem forrását. A válaszban minden benne van: „...velem leszel..." (43).
RÉ 337 MRÉ 223
„… az Úr megment bennünket!” (2Kir 18) 2Kir 18
Kiben bízol? Kire hallgatsz? Ezékiás az Úrban bízott, Őrá figyelt (3). Először megijedt ugyan, amikor az északi országrész fogságba hurcolása után (Kr. e. 722), az Asszír király, Szanhérib Jeruzsálem ellen fordult (Kr. e. 701), és próbálta kiengesztelni az asszír uralkodót, mert a hívő ember is meginoghat (13-16). De Ezékiás volt az, aki kellő időben kiállt az Úr ügye mellett, mert amikor gúnyolták az Úrba vetett bizalom lehetőségét (19-22), akkor hitvallásos bizonyossággal hirdette, hogy népe bízzon az Úrban, ez mindenre elég. Ez a hit: először a ráhagyatkozás bátorsága, merészsége, ugrás a szakadék fölött, és csak utána tapasztalhatjuk az Úr jelenlétét, szabadítását, megtartó csodáit; nem pedig fordítva. Ma nagyon fontos lenne, ez az igei, bátor, prófétai kiállás az Úr ügye mellett. Egy ponton csak ez a ráhagyatkozás számít, semmi más. Olyan ez, mint amikor a jég ráhagyatkozik az alatta lévő vízre, amiből lett.