„Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt..." Lk 24,1–12
1A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. 2A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, 3és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. 4Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. 5Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? 6Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: 7az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia."
8Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, 9és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 10A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 11de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 12(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
8Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, 9és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 10A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 11de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 12(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Amikor Isten igéje megszólal, ugyanaz történik, mint az első húsvéton: miközben mi számos ok miatt megrémülve a földre szegezzük a tekintetünket (5), Isten követe megszólít, és emlékezetünkbe idézi az evangéliumot: Jézus feltámadt, ahogy megígérte (6). Mi mindig a holtak között keressük az élőt (5), azaz rossz helyen keressük a választ, a gyógyulást, a megoldást, a megváltást; pedig ő ma is él, itt van, velünk és értünk van!
RÉ 349 MRÉ 234
„… utálatos dolgokat…” (2Kir 21) 2Kir 21
Tudjuk milyen az, amikor valami, vagy valaki utálatos. Az ember nemcsak riadalmat és hányingert érez, hanem teste – lelke összerándul; jelzi: ezt ne! Halál-közeli élményt okoz az utálatosság, undort. Isten előtt utálatos minden, ami nem az Ő eredeti szándékát, az életet, az isteni rendet, és az ebből fakadó szabadság örömét szolgálja. Bűnnek hívjuk azt, ami mindezeket elhomályosítja. Ezért mondjuk, hogy Isten utálja a bűnt. Tökéletességének hatalma azonnal el is söpörne minden utálatosságot, örökléte kizárna minden halál-közeli élményt, de életet szerető kegyelme félti az embert: ezért nem használ hipót, mert a folt ugyan azonnal eltűnne, de vele együtt az élet is! Amikor az Úr valamit utálatosnak nevez, akkor azt értünk nevezi meg, mert félt, ugyanakkor nem akar az utálatosságokkal együtt minket is kihipózni! Manassé, Ezékiás fia 55 éven át azt tette, amit utálatosnak tart az Úr, egyiket a másik után. Érdemes lenne ezeket az utálatosságokat felsorolni, és mai nyelve lefordítani: az életünk sokféle hiábavaló áldozóhalmaitól (3), az emberáldozat mai formáin át (6), az istentiszteleti sokféleségig (7). Isten tűrte 55 éven át. Micsoda kegyelem. Manassé pedig össze se rándult, nem érezte a halál közelségét, a hányingert. Mi is hasonlóképpen immunisak lettünk a rosszra, megszoktuk, fel sem tűnik? Az a vég, amikor az utálatos a „normális". Amit az Úr utálatosnak tart, legyen nekünk is az! Ez élet és halál kérdése.