„Maradj velünk, mert esteledik…” Lk 24,28–35
28Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!" Bement hát, hogy velük maradjon. 30És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. 31Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.
32Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?" 33Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.
32Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?" 33Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.
Amikor megérkeztek Emmausba, Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni! Ma sem erőlteti magát ránk, nekünk kell őt behívni. Ez az emberi döntés már eleve kegyelmi állapot, amit az Úr Lelke munkált ki bennünk. Egyszer kell őt behívni az életünkbe, és aztán naponta megerősödni ebben a bizonyosságban, hogy ő velünk van. „Esteledés" idején ez különösen fontos, amikor elszabadulnának a sokféle „árnyak". „Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram!" (RÉ 511).
RÉ 511 MRÉ 291
„És felolvasta fülük hallatára a szövetség könyvének minden Igéjét, amelyet az Úr házában találtak…” (2Kir 23) 2Kir 23
Egy neves ember nyilatkozott második szívműtétjéről, a halál érintéséről, a testi szenvedésekről, és arról, hogy milyen közel vitte ez az „élmény" őt Istenhez. Meghatottan hallgatom. Mégis, hiányérzetem van. A gyógyulás útjára lépett embertársunk szinte kimondja, hitre jutott, és ez jó! De mégis, milyen hitre? Mi ennek a hitnek a forrása, ő maga, az ő érzelmei, Istennel való személyes kapcsolata, ki tudja milyen belső utak által? A nyilatkozatban nincs szó Igéről, kijelentésről, Szentírásról, „csak" valamiféle hitről. A mai Ige, ezzel ellentétben hangsúlyozza, hogy Isten nem bennünk van, hanem kívülről érkezik meg hozzánk, konkrétan beleszól az életünkbe. Nem mi állapítjuk meg a paramétereket, a hit szempontjait, hanem Ő, aki mindent jobban tud. Az élő hit éppen ennek elfogadása. Az Ige megszólal, és meghallani, elfogadni, hozzá igazodni, rá hagyatkozni; ez a hit.