"Saul pedig egyetértett István kivégzésével." ApCsel 8,1–3
Amikor István meghalt, már ott volt Jézus új választottja, mégpedig az ellenség sorai között: Saul, a későbbi Pál apostol. A gyászt nem kell eltitkolni, az ősgyülekezet is nagy siratást tartott, de nem nyafogott, hanem folytatta a szolgálatát, annak kockázatát is vállalva. István példája erősítette őket. Az üldözés pedig még jót is tett az egyház ügyének. Amerre szétszóródtak, bizonyságot tettek. Ahol te megjelensz, megjelenik-e veled Isten országa?
RÉ 11 MRÉ 11 Ézs 4
„… és sátor lesz… menedék és rejtekhely…” ( Ézs 4) Ézs 4
Az Úrral találkozni félelmetes és dicsőséges; félelmetes, mert leleplez (1); dicsőséges, mert megtisztít és megvált (2-6).[1] A mai Igében négy jelét olvassuk ennek az üdvösséges jövőnek: sarjat ad az Úr (2), gyümölcstermő földet (2), szent várost (3-4), és dicsőségének sátrát (5-6). A sarj a halált legyőző Jézus Krisztus, aki által e földi élet is megújul, bőséges vidék, és megtisztult város várja a történelem célba érkezését, mígnem végre lesátorozhatunk Őnála. Ez a letáborozás a megérkezés nyugalma (6), amely a mai nyugtalan ember számára felfoghatatlan. Valaki mondta nekem a napokban, én már csak nyugalomra vágyom, semmi másra: ez egy élettel teli, boldog nyugalom, amiből azonban hiányzik a létért és a többért való küzdelem, valamint az egymás elleni harc minden elemésztő feszültsége.
[1] Ézsaiás könyvének első négy fejezetében az ítélet és az üdvösség hangja kétszer is, egymást váltogatva szerepel: az első fejezet Isten jogos haragjának hangja, a második fejezet első öt versében a próféta az üdvösséges békekorszakot rajzolja meg; ezt ismét ítéletes prófécia követi, majd üdvígéret. A próféciák végkicsengése azonban mindig ez a dicsőséges vég: „Mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget, a mi Urunk, Jézus Krisztus által” (1Thesszalonika 5,9). Isten hatalma megőrzi övéit az üdvösségre (1Péter 1,5).