„Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: »Kelj fel, és menj…« Ő felkelt, és elindult” ApCsel 8,26–40
29Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz." 30Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: „Érted is, amit olvasol?" 31Erre az így válaszolt: „Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza?" És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. 32Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. 33A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről." 34Az udvari főember megkérdezte Fülöptől: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról?" 35Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.
36Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt az udvari főember: „Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?" (37Ezt mondta neki Fülöp: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet." Ő pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.") 38Megparancsolta, hogy álljon meg a hintó, és leszálltak a vízbe mind a ketten, Fülöp és az udvari főember, és megkeresztelte őt. 39Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember, de örvendezve haladt tovább az útján. 40Fülöp pedig Azótoszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, míg Cézáreába nem ért.
Fülöp Samáriában azt élte át,hogy Isten megáldotta a szolgálatát. Ekkor jött a küldő szó, hogy induljon el egy kietlen útra. Miért? Egyrészt Isten jól tudja, hogy „a győzelem és siker pillanatai veszélyesebbek, mint a sötétség és a depresszió percei” (Chambers). Másrészt volt ott egy ember, akinek szüksége volt egy „írásmagyarázóra”. Legyen szemünk észrevenni azokat az embereket a héten, akikhez Isten küld minket!
RÉ 227 MRÉ 373 Zsolt 67 Ézs 5,8–30
„Jaj, azoknak…” ( Ézs 5,8–30) Ézs 5,8–30
Öt figyelmeztető jajszót kiált a próféta felénk.[1] Jaj, azoknak, akik más kárán harácsolnak! Jaj azoknak, akik zajongva vigadoznak, folyton „buliznak” és mindenféle élményeket hajhásznak! Jaj azoknak, akik tele vannak gyűlölettel és gonoszsággal! Jaj, azoknak, akik tudatosan összekeverik a rosszat és a jót, hamis mércét használva ezek megismerésére! Jaj, a bölcseknek, akik magukat okosnak tartják, ide értve a folyton okoskodókat is. Ez a prófétai beszéd megtérésre hív![2] A bűnök büntetése ugyanis nem marad el (26-30), ha nem történik megújulás. A büntetés pedig úgy történik,[3] hogy „egyszerűen” belehalunk a saját harácsolásunk, mulatozásunk, gonoszságunk, hiteles mérce nélküli életünk, okoskodó-kioktató válaszolgatásaink „kiégett boldogtalanságaiba”.[4] Megújulás csak akkor adatik, ha az ember, az egyház, a közösség, a nép, egy társadalom meghajol az Úr előtt (15).
[1] Ez prófétai beszéd a javából, amely bátran rámutat mindarra, amit az Úr rossznak tart!
[2] Ez a prófétai beszéd, arra késztet, hogy belássam, nekem szól: ne azt halljam meg, ami a másikat fenyegeti, hanem amelyik engem hív megtérésre. Nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is meg kellene hallanunk ezeket a figyelmeztetéseket, mint egyház, mint nép, mint modern társadalom.
[3] Nehogy azt higgyük, hogy úgy történik a büntetés, hogy az Úr odacsap, mint apa a rossz gyermekének, saját bűneink következményei sorvasztanak el bennünket az ítéletre.
[4] Amikor feltör belőled egy „jaj”, mert mondjuk beállt a derekad, vagy elhagyott a feleséged, akkor ez a „jaj” jelzi az állapotodat, de talán azt is, hogy felnyögésed megváltás, megtisztulás után kiált.