"Barnabás azonban maga mellé vette" ApCsel 9,23–30
26Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. 27Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében. 28Ettől fogva velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben, nyíltan szólt az Úr nevében.
29Beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készülődtek, hogy végeznek vele. 30Amikor azonban megtudták ezt az atyafiak, levitték őt Cézáreába, és elküldték Tarzuszba.
Barnabás a vigasztalás fia. Egyedül ő karolta fel Pált. Maga mellé vette, felhasználta emberismeretét, s a közösségben felépített tekintélyét, hogy segíthessen. Milyen jó, ha vannak bátorító, vigasztaló emberek a gyülekezetben közöttünk, és milyen jó, amikor mi magunk válhatunk Isten kegyelméből ilyen emberekké.
RÉ 91 MRÉ
„De ha nem hisztek, nem maradtok meg…” (Ézs 7 ) Ézs 7
Az Úrban bízni kiváltság, ugyanakkor az egyetlen lehetőség, hogy az ember „megmaradjon”, talpon maradjon ebben a világban, és megtartasson e világon túl is. Aki emberekben bízik, az menthetetlenül csalódni fog (Zsoltárok 118,9; Mikeás 5,6). Aki azonban a hit merész, de kegyelemből fakadó döntésében az Úrra hagyatkozik, annak küld az Úr emberi eszközöket, akiken keresztül megmutatja segítő, megváltó hatalmát. Isten ugyanis mindig emberi eszközökön keresztül segít rajtunk ebben a világban, és soha nem valami elméleti, megfoghatatlan módon. Az Ő szabadítása nemcsak az üdvösségben tetten érhető, hanem ebben e világban is egészen konkrét.[1] Erre figyelmezteti az Ige Júda királyát, és bennünket is. A teljes szabadítás azonban abban a Fiúban adatott nekünk, akiről Ézsaiás hírt ad (10-17), akiről az egész Szentírás szól, és akinek születéséről az evangélium is így ad üzenetet (Máté 1,23). Ebben a „gyermekben” Isten egyszer és mindenkorra megmutatta, hogy velünk van. A gyermek neve ugyanis „Immánuél”, ami azt jelenti, „Velünk az Isten”!
[1] Ma úgy tapasztaltam meg ezt a megtartó, örömöt, és erőt adó szabadítást, hogy meghallottam egy kortárs verset: régen szólított meg vers úgy, mint ez az egészen merész, minden szabályt és szokványt felrúgó költemény, de benne mégis az Úr üzent és figyelmeztetett. Egész nap ennek a felfedezésnek örültem, hitemben erősödtem, megmaradtam.