13Aztán Pál és kísérői elhajóztak Páfoszból, és eljutottak a pamfíliai Pergébe; János azonban elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. 14Ők pedig továbbmentek Pergéből, és megérkeztek a pizidiai Antiókhiába. Itt szombaton elmentek a zsinagógába és leültek. 15A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk, és azt üzenték nekik: „Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok." 16Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta: „Férfiak, izráeliták, akik az Istent félitek, halljátok! 17Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén, és hatalmas karjával kivezette őket onnan. 18Aztán közel negyven esztendeig hordozta őket a pusztában. 19És miután eltörölt hét népet Kánaán földjén, örökségül adta nekik azoknak a földjét. 20Mindez mintegy négyszázötven évig tartott. Ezután bírákat adott nekik egészen Sámuel prófétáig. 21Ekkor királyt kértek maguknak, az Isten pedig Sault, a Kís fiát, a Benjámin törzséből való férfit adta nekik negyven esztendőre. 22Amikor őt elvetette, Dávidot emelte királyukká, akiről bizonyságot is tett, és ezt mondta: Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, a szívem szerint való férfit, aki teljesíti minden akaratomat.23Az ő utódai közül támasztotta Isten ígéret szerint Izráelnek üdvözítőül Jézust, 24miután János előre, még az ő eljövetele előtt hirdette Izráel egész népének, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg. 25Amikor pedig János bevégezte pályafutását, így szólt: Én nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem. Hanem íme, utánam jön az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani. 26Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai, és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje nekünk küldetett el. 27De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, betöltötték azáltal, hogy elítélték őt. 28Bár semmiféle halálos büntetésre méltó okot nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. 29Amikor véghez vitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették. 30De az Isten feltámasztotta őt a halálból, 31és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt.
Rám nézett a magyar vizsla kutyánk.[1] Bárcsak mi tudnánk úgy az Úrra tekinteni, ahogy ez vizsla a gazdájára! Minden találkozáskor ugyanazzal a kitörően friss örömmel fogad. Ha valami rosszat tett, és szidást kapott, először elbujdokol, de aztán előjön, rám tekint, és kéri a bocsánatot; amikor nem is ő a hibás, akkor is ő jön elő először, és magát megalázva könyörgi a kiengesztelődést.[2] Egyszer ugyanis véletlenül a farkára léptem, és ijedtemben még én lettem mérges, de aztán csak ő jött elő, leszegett fejjel, bocsánatot kérve: mert nem megy a gazdi nélkül. Ez evangélium: eljön az a nap, üdvösséges nap, amikor így tudunk az Alkotónkra tekinteni, aki Krisztusban megváltónkká lett, hogy kiengesztelődve tudjuk mi megtenni az első lépést a másik felé, még ha ezernyi sérelem sebe lüktet is még bennünk. Kegyelem, ha az Alkotóra tekintünk akkor is, amikor „elaltatnak” bennünket ebből a világból.[3] Ez a tekintet üdvösséges, és visszatekint ránk az Úr!
[1] Most nincs lehetőségem az egész fejezetre figyelni, mert ez a vers olyan fényességgel ragyogott fel, és elvakította a környezetét. De éppen ez az Ige hatalma, amikor szól, és egyszerre csak szürkévé, unalmassá lesz minden okoskodó összefüggés és kortörténet. Még érdekesebb, ahogy megszólalt bennem ez az Ige. Nagyon kérem az olvasót, ne botránkozzon meg a párhuzamért, de valóban ez történt. Rám nézett a vizsla kutyánk. Mindig így tekint ránk a vizslánk, de most azonnal ez a reggel olvasott igevers lett elevenné bennem.
[2] Olyat tesz, amit „csak az igazán hívő ember tehet”, mert ha nem ő a hibás, akkor is ő kér bocsánatot – elnézést a párhuzamért, de milyen fontos lenne ezt az egymással való kapcsolatunkban kipróbálni, mert az Úrra tekintés mindig abban mutatkozik meg, ahogy a másik emberre tekintek.
[3] Ezt a jelenetet és tekintetet írja le gyönyörűen Milan Kundera regénye, egy kutya elaltatásának megfestésével.