előző nap
következő nap

„…erősödtek a hitben, és… gyarapodtak lélekszámban” ApCsel 16,1–10

1Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, 2akiről dicsérőleg szóltak a lisztrai és ikóniumi testvérek. 3Pál őt magával akarta vinni, ezért az ott lakó zsidókra tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt. 4Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. 5A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban.
6Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. 7Amikor Mízia felé mentek, Bitíniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. 8Erre Mízián áthaladva lementek Tróászba. 9Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!" 10A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.
„Hát ez az! Ez kellene nálunk is!" – szinte hallani e mondat olvasása után sok, az Isten ügyét szívén hordozó lelkipásztor, gondnok, presbiter és gyülekezeti tag felsóhajtását. Ehhez két dologra mindenképpen szükség van: minél több felébredt, hitben megerősödő, lélekszámban is gyarapodó lelki közösségre, és arra, hogy Urunk kezdje rajtunk, rajtam megújító, életformáló munkáját.

RÉ 370 MRÉ 251 Róm 8,14–17

„…Készít majd a Seregek Ura lakomát…” (Ézs 25) Ézs 25

AZ ÚR MEGOLDÁST KÉSZÍT NEKÜNK. Olyannyira összegubancolódtak a dolgok, hogy emberi okoskodás, ügyeskedés és erő csak még jobban összegubancolja azokat. A cipőfűzőnkkel járhattunk már így, hogy csak az olló segített: a valóságos megoldáshoz Isten segítsége kell. Az evangélium éppen az, hogy Isten „véget vet a halálnak örökre” (8). Isten megoldása a halált legyőző, feltámadott Krisztus. Ez részleteiben azt jelenti, hogy az Úr elveszi szemünk elől a leplet, leveszi rólunk a gyalázatot, és letörli szemünkről a könnyeket. Micsoda távlatok ezek![1] Az Ige azonban azt is hangsúlyozza, hogy ezek az ajándékok, már ebben a földi világban, Isten Lelke által a mieink: „Itt van a mi Istenünk, örüljünk, és vigadjunk szabadításának” (9). Ez az öröklét már itt elkezdődik, de odaát lesz maradéktalan. Örüljünk ennek, akármilyen jelenben vagyunk is, és adjunk az örömünkből másoknak is. Az üdvösség olyan konkrét, mint egy nagy vacsora (6). „Ünnepe forró, asztala dús - A vándor hazatér, örvend a bús - Kisírt szemedet emeld az égre - Sóhajts fel lassan: köztünk vagy végre! - Én hiszem és tudom - Hogy ő a Megváltó - Akire vártunk, az Örömhír hozó.” (Ákos).

[1] A lepel elvélete nemcsak az egyetlen Isten megismerésével kapcsolatos, hanem megszűnik végre minden kérdés, és megtapasztaljuk a homályos látás után, amelyben sok minden titok, a színről színre látást (1Korinthus 13,12). Addig azonban bizonyossággal kapaszkodjunk bele a kijelentésbe, de alázattal ne akarjunk mindent megválaszolni és meghatározni. A gyalázat a bűn rontásának tapasztalata, az a tény, hogy bárhová nyúlunk, mindenhol van baj, semmi nem teljes, el egészen a rettenetes dolgokig: bennünk és közöttünk. De soroljuk csak ide az idősödés, betegség, kiszolgáltatottság, halál gyalázatát. Egyik énekünk sorolja: „gyalázat elvettetésem; de pompás lesz kikelésem” (347. dicséret, 4). A könnyek, az egyéni fájdalmakon túl a bűn rontása miatti megszomorodást jelentik: ezért boldogok, akik sírnak (Máté 5,4). Micsoda perspektíva, hogy minden lepeltől, gyalázattól és sírástól megszabadulunk.