előző nap
következő nap

„Pál… Priszcillával és Akvilával együtt…” ApCsel 18,18–22

18Pál pedig még jó néhány napig ott maradt, azután elbúcsúzott a testvérektől, és Szíriába hajózott Priszcillával és Akvilával együtt, előbb azonban megnyíratta a fejét Kenkreában, mert fogadalma volt. 19Efezusba érve elvált tőlük, maga pedig bement a zsinagógába, és vitázott a zsidókkal. 20Amikor arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk, nem volt rá hajlandó, 21hanem búcsút vett tőlük, és ezt mondta: „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja." Aztán elhajózott Efezusból. 22Miután Cézáreába érkezett, felment, köszöntötte a gyülekezetet, azután lement Antiókhiába.
Az üldözésektől teljes, életveszedelmes helyzet ellenére (2–3), sőt éppen a szenvedések között, a befogadott Krisztus által elfogadták és felvállalták egymást is. Így tudtak együtt lenni, mesterségüket gyakorolni. Ezért tudtak többet, hasznosabbat együtt tenni, sőt a közös jövőbe mutató utat is vállalták, küldetésben járók lettek, és így tudtak együtt menni (Zsolt 133) a bizonyságtétel útján. Ezt az egységet csak a Szentlélek tudja létrehozni!

RÉ 198 MRÉ 173

„Ne sírj többé… bizonyosan megkegyelmez az Úr… nem állítják többé félre tanítódat” (Ézs 30,19–33) Ézs 30,19–33

Az Ige bíztatása életfontosságú: Isten Krisztusban megkegyelmezett nekünk.[1] Ez azonban azt jelenti, hogy nem lehet többé szenvedélyektől vezettetve, összevissza élni. AZ ÚR TANÍTÁST, KONKRÉT IGÉT AD: zablát vet a szánkba, aminek végét Ő tartja a kezében: nem mi, nem hamis tanácsadók, nem az érzelmeink, nem is vallások és kegyességi irányzatok, hanem az Úr tartja kézben a kantárt; az Úr, aki bizonyosan jót akar nekünk. A zabla nem kellemes, csak akkor elhordozható, ha a végét tényleg az Úr tartja kézben, konkrét vezetéssel, amely jó irányba visz (20-21); e vezetés nélkül azonban széthullik minden körülöttünk és bennünk. Aki ezt a zablát, az Úr tanítását, vezetését elfogadja, az viszont sok áldást tapasztal már itt, a zabla ellenére: bálványok összeomlását, esőt és életet, világosságot, és sebek gyógyulását (22-26). 

[1] Ne sírj többé! Hangzik a bíztatás, akkor is, ha bajunkban sírunk (betegségben, vagy gyászban), akkor is, ha elkövetett bűneink következményeit hordozva zokogunk (amit sokszor nem tudatosan, hanem túlterhelten, sodortatva követünk el), akkor is, ha ürességünk miatt sírunk, könnyek nélkül; a közállapotok feletti megszomorodás lehetőségét most nem is említem. Isten Igéje az Ő népét bátorítja: ne sírj, azokat, akik benne bíznak, közelében élnek, és hozzá kiáltanak. A kiáltásra nem az Úrnak van szüksége, hanem nekünk, hogy szembesüljünk a bajjal, és megfogalmazzuk azt (19). „Nagy könnyen az Isten, mindent ád azoknak, kik csak benne bíznak, és hozzá fohászkodnak. (236. dicséret 5. verse)