„…gyalog akart jönni” ApCsel 20,13–16
Választhatott volna gyorsabb és kényelmesebb közlekedési eszközt is, mehetett volna hajóval, hiszen 25 km-t kellett megtennie. De gyalog akart menni. Lassabban és csendesebben, mint azok, akik vízre szálltak. Egyedül akart lenni. „Most nem sietek, most nem rohanok, most nem tervezek, most nem akarok, most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten” (Túrmezei Erzsébet). Jó, ha vannak olyan szakaszai az életünknek, amikor tudunk egy kicsit lassítani, csendben, egyedül Istennel ballagni. Minket gazdagít, ha a csendet választjuk, ha olykor visszaveszünk egy kicsit a tempóból. Kell időt szánni a feltöltekezésre, hiszen azután újra várnak minket a feladatok.
RÉ 139 MRÉ 139
„Az Úr megment bennünket…” (Ézs 36) Ézs 36
Az előző fejezet hazatérésről szóló dicső látomása után visszatérünk a nyomorúságosan reménytelen jelenbe. A hit éppen ez: az Isten ígéreteibe vetett hit reménysége erőt ad ahhoz, hogy szembe nézzünk a jelennel. Hatalmas sereg fenyegeti Jeruzsálemet.[1] Ezt a reménytelen helyzetet[2] erősíti mindaz, amit az asszír kincstárnok mond: valóságosat mond, de nem az igazat (14-21). Egyiptom valóban törékeny nádszál, az asszír sereg valóban hatalmas a júdai alakulathoz képest, Ezékiás valóban megszüntette a kétes vidéki áldozóhalmokat, hogy az egységes, tiszta istentiszteletet vezesse be Jeruzsálemben,[3] ezért sokan haragudtak rá, valóban az Úr küldte Asszíriát a nép ellen. Reménytelen helyzet ez, Isten ítélete azonban nem jelenti azt, hogy Isten elhagyta az Ő népét. Ezt a hívő ember tudja: a valóság nem az igazság.[4]
[1] Asszíria Kr. e. 701-ben, Ezékiás király, uralkodásának 14. évében (2Királyok 18,13) megtámadta Jeruzsálemet, hogy az ellene szövetkezőket megbénítsa. Északról indult, végigvonult a tengerparton, majd keleti irányban behatolt az országba, és Jeruzsálemhez közeledve elfoglalta Júda erődített városait, Lákisban berendezte főhadiszállását (1).
[2] Minden, amit a testi szem lát, azt bizonyítja, hogy nincs remény. Ezt erősíti a kihangsúlyozott helyszín, ahol az asszír király kincstárnoka tárgyal Ezékiás képviselőivel: a Felsó-tó vízvezetékénél, a ruhafestők mezeje. Ézsaiás itt már bíztatott egy királyt, Áházt, hogy a reménytelen helyzet ellenére bízzon az Úrban, de ő inkább testi szemeinek hitt, és nem az Úr szabadító ígéretének (Ézsaiás 7,3).
[3] A „vallásszabadság” ezernyi hasadással teszi hiteltelenné a népet.
[4] Nincs nagyobb csúsztatás, mint ezeket összekeverve fellépni valaki ellen. A reménytelen helyzetet erősíti az is, ahogy az asszír kincstárnok mondja a magáét, magabiztosan, hangosan, nagyokat mondó szájjal, gúnnyal, az egész nép előtt, pánikot keltve, még kérésre sem vált át a diplomáciai arám nyelvre, amit csak a vezetők érthettek volna. - Ilyenkor hogyan higgyük, hogy megment az Úr?