17Milétoszból azután elküldött Efezusba, és magához hívatta a gyülekezet véneit. 18Mikor azok megérkeztek hozzá, így beszélt hozzájuk: „Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, amelyen Ázsia tartományába léptem, hogyan viselkedtem közöttetek az egész idő alatt: 19szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyek és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. 20Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként. 21Bizonyságot tettem zsidóknak is meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről. 22És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; 23csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. 24De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. 25És most tudom, hogy közületek, akik között jártam, az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki. 26Ezért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindenki vérétől tiszta vagyok. 27Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. 28Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. 29Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, 30sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. 31Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat. 32Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között. 33Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, 34sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről, meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. 35Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni." 36Miután ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. 37Ekkor valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt. 38Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem fogják őt viszontlátni. Azután kikísérték a hajóhoz.
Az Istennek kedves lelkigondozásról van itt szó. Mit tesz Ezékiás király, szorult helyzetében?[1] - Maga elé teríti az asszír király levelét: szembenéz a helyzettel (14). - Zsákruhában böjtöl, önvizsgálatot tart (2), az azonnali „cselekvés” helyett: ez lényeges, egyelőre nem tesz semmit, hanem megáll, és imádkozik! (15) - Majd elmegy a templomba, az Úr szolgájához, Ézsaiáshoz (2), ahol Isten Igéjét kapja a prófétán keresztül (21). Az Igén keresztül megvilágosodik a szorult helyzet valós távlata; az is, amit a király testi szemei nem látnak, ám amit az Úr előre kigondolt (26), beleértve az Úr által készített szabadítást is. Ez az Úrnak kedves lelkigondozás: amikor szól az Úr, és együtt az Igét, az Úr szavát akarjuk meghallani. Az Igében megtalálható nyomorúságos helyzetünk valós szemlélete, az abból következő jogos ítélet, de a szabadítás is, amit Jézus Krisztusban elkészített a mi Istenünk. Mennyivel több, konkrétabb és gyógyítóbb ez minden technikás beszélgetésnél, megértő lelki enyelgésnél, az „akarsz-e róla beszélni” hitetlen aktusánál, ahol csak magunkban vagyunk, nem pedig az Úr előtt, így nem is oldódnak meg a dolgok. Ha szól az Úr, azzal Ő mindig lelkigondoz is. Szólj Uram!
[1] Ezékiás király nem esik kétségbe, nem cselekszik azonnal, mint aki meg tudja oldani a problémát, nem gyújt rá egy cigire, azaz nem „pótcselekszik”.