előző nap
következő nap

„…odaállt Pál mellé az Úr…” ApCsel 23,1–11

1Pál rátekintett a nagytanácsra, és így szólt: „Atyámfiai, férfiak, én teljesen jó lelkiismerettel szolgáltam Istennek, mind e mai napig." 2Anániás főpap ekkor megparancsolta a mellette állóknak, hogy üssék szájon. 3Pál erre így szólt hozzá: „Megver téged az Isten, te meszelt fal! Itt ülsz, hogy ítélkezz felettem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére azt parancsolod, hogy megüssenek?" 4Erre az ott állók ezt mondták: „Isten főpapját gyalázod?" 5Pál így válaszolt: „Nem tudtam, atyámfiai, hogy főpap." Mert meg van írva: „Néped fejedelmét ne átkozd!" 6Mivel pedig Pál tudta, hogy egyik részük a szadduceusok, másik részük pedig a farizeusok közül való, így kiáltott a nagytanács előtt: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem." 7Mihelyt ezt mondta, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a gyűlés véleménye megoszlott. 8A szadduceusok ugyanis az állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok pedig vallják mindegyiket. 9Erre nagy kiáltozás támadt, a farizeuspárti írástudók közül néhányan felállva hevesen vitatkoztak, és így szóltak: „Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben. Hátha Lélek szólt hozzá vagy angyal?" 10Mivel a felfordulás egyre nagyobb lett, az ezredes attól félve, hogy Pált széttépik, megparancsolta, hogy a csapat menjen le, ragadja ki őt közülük, és vigye a várba. 11A következő éjszaka pedig odaállt Pál mellé az Úr, és ezt mondta: „Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned!"

Vívódásai és megpróbáltatásai között „...odaállt Pál mellé az Úr..." (11). Isten nem változott, ő ma is odaáll mindazok mellé, akik benne bíznak, és törekednek arra, hogy neki engedelmeskedjenek. Életünk során sokszor szembe kell néznünk a kedvünk ellenére való dolgokkal. Tanuljuk meg, hogy nekünk türelemmel és reménységgel lehet továbblépni, hiszen most is igaz az ige: „Bízzál..." (11).

RÉ 256 MRÉ 342

 

„… istenek vagytok-e?” (Ézs 41,21–29) Ézs 41,21–29

A fogságban élő nép számára életfontosságú kérdés volt, hogy KINEK TARTOTTÁK AZ URAT, kiben, miben bíztak, és kinek tartották magukat? Erre kérdez rá Ézsaiás, mégpedig úgy, hogy hangsúlyozza: egyedül az Úr az Isten. Az Ő kezében van minden ügyünk, a peres ügyeink is, Ő a tanácsosunk, Tőle jön minden érvünk, amely életet szolgál, nemcsak saját érdekeinket védi (21). Az Ő kezében van múlt és jövő (22).  Mindezt azért hangsúlyozza az Ige, mert szembe állítja az élő Isten tulajdonságait, mindenféle hamis istenségekkel (23), akik tehetetlenek (24), semmik és semmit érők (29), és tiszteletük utálatos dolog, ami azt jelenti, hogy utálatos dolgokra visz bennünket (24).[1] Fel merjük-e vállalni a vallásszabadság alkotmányos korában azt a hitvallást, hogy az Úr az Isten, és rajta kívül nincs más.[2] Az Úr elindította már követét Keletről, hogy bizonyítsa egyetlenségét és Úr voltát. Ennek a keletről érkező Krisztusnak csak halvány mása Cirus perzsa király, aki rendeletével majd hazaengedi a fogságban sínylődőket, hogy újra kezdhessék életüket (Kr. e. 531). Ez az örömhír igaz (26). E követ előtt állni kegyelmi állapot. Akik azonban emberként istenítik magukat, azok olyanná lesznek, mint a puszta szél (29).


[1]  - gondolj csak valamire, amitől undorodsz, és érted, miről van szó.

[2] Ahogy Ezékiás király imája kimondja, hogy mások nem istenek (37,19).