előző nap
következő nap

„Fiam, megbocsáttattak a bűneid…” Mk 2,1–12

1Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. 2Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. 3Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. 4Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. 5Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid." 6Ott ültek néhányan az írástudók közül, és így tanakodtak szívükben: 7"Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?" 8Jézus lelkében azonnal átlátta, hogy így tanakodnak magukban, és ezt mondta nekik: „Miért tanakodtok így szívetekben? 9Mi könnyebb: azt mondani a bénának: Megbocsáttattak bűneid! – vagy azt mondani: Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!? 10Azért pedig, hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: 11Neked mondom, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!" 12Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára; úgyhogy ámulatba estek mind, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Ilyet még sohasem láttunk!"
A farizeusok féltik a hatalmukat Istentől és mindentől, ami Istent képviseli. Konfliktust keresnek Jézussal, hogy megkérdőjelezzék hatalmát. Jézus megragadja az alkalmat, hogy ezt a támadást visszautasítsa, és ezen keresztül megmutassa, hogy ő nemcsak tüneti kezelést végez, hanem meghirdeti Isten megbocsátásának valóságát, s ezáltal meggyógyítja a bűn bénító következményét.

RÉ 465 MRÉ 310 Zsolt 77

„… a mi vétkeink miatt kapott sebeket…” (Ézs 53) Ézs 53

A Szentírás gyöngyszeme ez a negyedik ének, az Úr szenvedő szolgájáról.[1] Az ének elején és végén az Úr beszél, kijelenti szolgája diadalát (10). Ebben a keretben foglal helyet a szolga szenvedéséről (3), alázatos tűréséről (7) és haláláról (9) szóló híradás. Sokan nem értették, és kívülről szemlélték szenvedését (1). Pedig általa az Úr szabadító hatalma cselekedett (1). Ígéretes volt az Úr szolgájának „indulása” (2), de aztán őt vádolták mások hibáiért (4-5), ő pedig nem védekezett, elhordozta a szenvedéseket (7), hagyta, hogy a sok tévelygő, saját önző útját járó ember, minden tévesztése és baja rá háruljon (6). A szenvedések meggyötörték testét, utálatossá tették külsejét, miközben elfordultak tőle, mert akkor a szenvedést Isten büntetésének tartották, ezért a szenvedőt magára hagyták (3). Ez a szolga elment a legvégsőkig: meghalt, mások miatt (8), és még halálában is vállalta a gyalázatot, hiszen bűnösök közé temették (9). Az Úr azonban nem engedte el, előhozta a halálból, célhoz juttatta szolgáját (10). Nem tudjuk, ki volt ez a szolga. Azt azonban tudjuk, hogy ez az igeszakasz teljes képet fest arról, ami Jézus Krisztusban valósult meg: halálában és feltámadásában. Jézus Krisztus halála és feltámadása azonban egyetlen, semmihez sem hasonlítható; amelyhez képest még e szolga szenvedése, halála, és diadala is csak előkép. Többféle „helyettes elégtétel” szövi át az életünket, de Krisztusé győzte le egyedül a halált. Ezért az övé az egyetlen, hatékony, győzelmes áldozat. Örüljünk, Krisztus diadala a miénk: minden szenvedésben erőt ad, utat mutat, megoldást kínál ez a tény.


[1] Egy nyugalmazott csúcsvezető mondta nekem a napokban: az volt a legnehezebb, most már bevallhatom, hogy minden felelősség az enyém volt, és sok, alattam dolgozó minden hibája és problémája, folyamatosan rám hárult; hálát adok érte, hogy megúsztam, és nem lett belőle soha nagy baj. - Ebben a fejezetben, a szolga életpályája gyönyörűen indult, de aztán valamivel megvádolták; ő nem úszta meg, sőt belehalt mindabba, amit rá bíztak.