„Fizessük-e, vagy ne fizessük?” Mk 12,13–17
13Elküldtek hozzá a farizeusok és a Heródes-pártiak közül néhányat, hogy szóval csalják tőrbe. 14Odamentek tehát, és így szóltak hozzá: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem tartasz senkitől, mert nem veszed figyelembe az emberek tekintélyét, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessük-e, vagy ne fizessük?' 15Ő pedig ismerve képmutatásukat, ezt mondta nekik: „Mit kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hogy megnézzem." 16Hoztak egyet, és akkor Jézus megkérdezte: „Kié ez a kép és ez a felirat?" Ők pedig így feleltek: „A császáré." 17Ekkor Jézus ezt mondta nekik: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené." És igen elcsodálkoztak rajta.
RÉ 251 MRÉ 361
„… az Úr, bármit cselekszik is, igaz, csak mi nem hallgatunk szavára..." (Dán 9,1–19) Dán 9,1–19
Ez egy bűnvalló imádság, de ugyanakkor a legkristálytisztább teológiai tétel is egyben. Éppen így gyönyörű: imádság, de olyan tanítást fogalmaz meg Istenről, amit ennél szebben, letisztultabban, és tömörebben nem lehet. – Isten igaz, bármit tesz, az úgy jó, Ővele nem vitatkozhatunk. Az Úr azonban igaz cselekvésében javunkat akarja, még akkor is, ha az adott pillanatban azt nem értem. - Az ember számára nincs más megoldás, mint Isten igaz voltát elismerni, megvallani; amiből gyökeresen következik saját nyomorúságunk megvallása: az a tény, hogy Isten kijelentette nekünk az Ő (életünket védő) igazságát, mi pedig nem hallgattunk szavára, hanem a saját utunkat jártuk. Ő igaz, mi pedig bűnösök vagyunk. Minden megújulás alapja ez a felismerés. - Ezzel a lelkülettel kérhetjük a megoldást, a szabadulást; azt, hogy az Úr orcája felragyogjon életünkön, egyházunkon, szolgálatunkon (17). Milyen áldott ez az imádság, mert nem egyéni, hanem közösségi imádság, noha egyes ember, Dániel mondja el, de „tud többes számban” fogalmazni: hiszen másokért jár követségben, mint valahány hívő ember.