„A hét első napján, korán reggel…” Mk 16,9–13
Számunkra a hét első napja az Úr napja lett, a vasárnap, az ünnepnap, amikor nincs más dolgunk, mint összegyűlni és örvendezni, ünnepelni Jézus feltámadását. Ezt még akkor is megtehetjük, ha egyébként minden ez ellen játszik. Nem kell, hogy zavarjon a vásárolni indulók sokasága, a kirándulni menők, az otthon dolgozók, a henyélők. Mi azért vagyunk a világban, hogy hihető legyen mindenki számára, Jézus feltámadt a halottak közül, és vég nélküli ünnepé teszi az életünket. Erről beszéljünk!
RÉ 425 MRÉ 366
„… tövised, halál…” (Hós 13) Hós 13
Isten féltékeny szeretettel szereti népét, - ezért haragjában is szeretete harsan ki: ne hagyja el Őt népe idegenért; idegen istenekért. Ezek természetesen emberi „képekkel” kifejezett formái az Úr kibeszélhetetlen és megmagyarázhatatlan szeretetének. Ebben a fejezetben egymást váltják az indulat és a megnyugvás alakzatai: - párducként és a medve indulatával támad az Úr, széttépi, felfalja őket (7-8); - ugyanakkor pedig mégis megmenti őket a haláltól, és nincs benne megbánás e tekintetben, azaz elhatározta, hogy könyörül népén (14). Nyilván azonnal a feltámadás himnuszának sorai jutnak eszünkbe: „halál, hol a te fullánkod” (2Korinthus 15,55). Köszönjük ezt a reménységet Urunk, addig azonban adj mennyei erőt naponta a halál töviseinek hordozásához, kezeléséhez; egyéni, egyházi, társadalmi méretekben egyaránt. Urunk, lásd, begyulladt, kínoz ez a tövis, minden mozdulattal elviselhetetlenebb, és csak a Te erőd, világosságod tart meg a reménységben. A tövis fájdalmát érezve ugyanis inkább indulatodat tapasztaljuk, és bennünk is annyi „széttépő” indulat támad.