„Hálát adok az Úrnak teljes szívből, a becsületes emberek körében és közösségében” Zsolt 111
RÉ 111 MRÉ 111 Jn 13,31–38
„… most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg Őbenne…” (Jn 13,31–38) Jn 13,31–38
Isten dicsősége megmutatkozott Jézus Krisztus halálában. Júdás árulása, Jézus kínhalálának kezdete. Ennek a „földi” történésnek az isteni oldalát látjuk a mai Igében, amely hirdeti, hogy Jézus halála nemcsak kínhalál, hanem krisztusi váltsághalál, előragyog belőle a megváltó szeretet dicsősége. Jézus elfordítja tekintetét Júdásról, és az örökkévalóság szempontjából értelmezi az eseményeket: mindez nemcsak szenvedés, hanem megdicsőülés, amely Isten dicsőségét szolgálja (31); ami pedig az Isten dicsőségét szolgálja, az mindig a mi javunkat munkálja, mert Isten dicsősége soha sem öncélú. Bárcsak mi is így tudnánk tekinteni életünk eseményeire, az emberi oldal mellett látva az örökkévaló távlatot is.[1]
[1] - Isten dicsősége megmutatkozott Jézus Krisztus halálában. - Isten dicsősége megmutatkozik a Jézus Krisztussal való közösségben. A tanítványok még egy ideig láthatják Jézust, de ami ebben a Mester és tanítvány kapcsolatban földi természetű volt, az a múlandóság alá tartozott, mint minden más: Jézus elmegy, és oda a tanítványok még nem mehetnek. A földi közösség véget ért, de nem csak ennyi volt az egész. Éppen ezt hirdeti Jézus Krisztus halála és feltámadása (33). A Szentlélek által most is közösségünk van Ővele, de nem zavartalan ez a közösség. Isten Krisztusban megjelent dicsősége azonban azt hangsúlyozza, hogy elkövetkezik majd a Krisztussal való zavartalan közösség. – Isten dicsősége megmutatkozik a testvéri szeretetben. Jézus Krisztus eljöveteléig a tanítványi közösség feladata, hogy legalább ők szeressék egymást; legalább a testvéri közösségben legyen láthatóvá a krisztusi szeretet, és így ragyogjon fel az Isten dicsősége (34-35). – Isten dicsősége megmutatkozik a „józan” keresztyénségben. Isten dicsősége úgy is felragyog bennünk, hogy a Péternek külön is kijelentett reménységbe belekapaszkodunk (36). Ennek a reménységnek a lényege az, hogy most még nem tarthatunk az Úrral, de később majd igen; most még sok minden töredékes, de eljön majd a tökéletes (1Korinthus 13,10). Addig pedig a hívő ember egyszerre szeret, próbál szeretni; és egyszerre jár a fogadkozásoktól mentes mindennapok talaján, józanul; mint aki ismeri önmaga minden nyomorúságát, azt is, hogy nem képes az életét teljesen átadni sem Krisztusnak, sem másnak; tudja, hogy az elbukás állandóan fenyegeti, ezért mindenestül kegyelemre szorul (36-38).