„Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elesem is, fölkelek…” Mik 7,1–10
7De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!8Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elesem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. 9Az Úr haragját kell hordoznom, mert vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában. 10Látja majd ezt ellenségem, és szégyen borítja el, bár most ezt kérdezi tőlem: Hol van az Úr, a te Istened? Saját szememmel látom majd, amikor összetapossák, mint az utca sarát.
Egyszer csak elérkezünk a mélyponthoz. Ekkor már az is, aki a legjobb köztünk, olyan lesz, mint a tüskebokor (4). Senki nem öleli már át a másikat, a családok is darabokra hullanak. Az ellenség öröme azonban korai. Nem azért, mintha a mélybe zuhanó ereje visszatérne, hanem mert éppen a mélységben ragadja meg pártfogója feléje nyújtott kezét, aki felemeli és kiviszi a világosságra (9).
RÉ 329 MRÉ 197
„…nem akart megvigasztalódni…” (Mt 2,16–18) Mt 2,16–18
Látjuk itt a hatalom tombolását, amely nem ismer határokat. Semmi sem számít, semmi sem szent, csak a saját helyzetét védi. A hatalomra szükség van, mert rendet tart a meghasonlott világban, de csak az Istentől rendelt határok között. Tehát a „hatalom” szolgálat, mindig Isten rendjének szolgálata, sokak javára és életére. - Mennyi szenvedés fakad abból, ha visszaélnek a hatalommal: mennyi könny, kín, gyógyultan is lüktető seb. Amikor a zsidókat elhurcolták Babilonba, Rámába gyülekeztek, ott sírtak, nem tudtak megvigasztalódni (Jeremiás 31,18).[1] - Ez a prófécia üzeni, hogy Isten közeledésével tombolni kezd a gonosz, de az Úr hatalmasabb a gonosznál. Jézus Krisztus legyőzte a gonosz hatalmát. Lehet, hogy tombol még egy utolsót a gonosz, de már pórázon van! Tehát meg lehet vigasztalódni, meg lehet bocsátani, újra lehet kezdeni. Elég volt a sírásból, a régi sérelmek felemlegetéséből! Aki nem tud megvigasztalódni (emberileg tényleg lehetetlen), az nem hisz!
[1] Jeremiás jegyzi le (Jeremiás 31,18), hogy Rámában Ráhel, nagy kiáltással siratta idegenbe menő, ott elvesző gyermekeit; nem tudott és nem akart megvigasztalódni. Ráhel, Jákob felesége itt már nem élő személy, hanem a nép anyjának megszemélyesítője.