1Amikor megöregedett Sámuel, a fiait tette Izráel bíráivá. 2Elsőszülött fiának Jóél volt a neve, a másodiknak Abijjá. Beérsebában bíráskodtak. 3Fiai azonban nem az ő útján jártak, hanem a maguk hasznát keresték; megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot. 4Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. 5Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás! 6Sámuel azonban rosszallotta, hogy ezt mondták: Adj nekünk királyt, hogy bíráskodjék fölöttünk! És imádkozott Sámuel az Úrhoz. 7Az Úr pedig ezt mondta Sámuelnek: Hallgass a nép szavára mindenben, amit mondanak, mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk. 8Veled is ugyanúgy cselekszenek, ahogyan velem cselekedtek, mióta kihoztam őket Egyiptomból, mindmáig: elhagytak, és más isteneknek szolgáltak. 9Hallgass tehát a szavukra, de szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga, aki uralkodni fog felettük. 10Ekkor Sámuel elmondta az Úr minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle. 11Ez lesz a királynak a joga – mondta –, aki uralkodni fog fölöttetek: Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és futnak harci kocsija előtt. 12Parancsnokokká teszi őket ezer ember felett, és parancsnokokká ötven ember felett. Velük szántatja szántóföldjét, és velük végezteti aratását, velük készítteti hadifölszerelését és a harci kocsik fölszerelését. 13Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek. 14Legjobb szántóföldjeiteket, szőlőiteket és olajfa-kertjeiteket elveszi, és hivatalnokainak adja. 15Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és udvari embereinek meg hivatalnokainak adja. 16Szolgáitokat és szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat, még a szamaraitokat is elveszi, és a maga munkáját végezteti velük. 17Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái lesztek. 18Akkor majd panaszkodtok királyotok miatt, akit magatoknak választottatok, de akkor már nem válaszol az Úr. 19A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, hanem ezt mondták neki: Mégis legyen királyunk! 20Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat. 21Sámuel végighallgatta a nép beszédét, és elmondta az Úrnak. 22Az Úr pedig így felelt Sámuelnek: Hallgass a szavukra, és válassz nekik királyt! Sámuel ezt mondta az izráeli férfiaknak: Menjen mindenki a maga városába!
„…ne nézzetek komoran…” (Mt 6,16-24) A böjtről azonnal az jut eszünkbe, hogy lemondás, önfegyelem, zabla; valami olyan, amit fogcsikorgatva, egy ideig kibírunk, de szervesen nem lehet a zajló élet része. Pedig akinek megadatott már a böjt ajándéka, nemcsak fogyókúraként, hanem igazi, Igére figyelő elmélyülésként, az tudja, hogy a böjtben az ember lelke örömre derül, teste felszabadul, sok kötelék bomlik, és egy új, valóban szabad világba léphetünk, az Úr színe elé. Jézus Krisztusnál a böjt az öröm szertartása, lakodalom (Márk 2,18), ahol az ember már részesül a mennyei világ bőségében, éppen azáltal, hogy egy sereg itteni kötelék megoldódik. Aki igazán böjtöl, az nem komor, hanem örvendező. Ijesztőek a rajongó keresztyének, de még félelmetesebbek a komor, mogorva keresztyének; örvendezően böjtölő keresztyénekért imádkozunk, Uram! Tégy bennünket ilyenekké. Persze ebben a testben ez soha nem egyszerű. Mindig kegyelmi állapot a böjt állapota, amikor az ember örömmel mond le. A böjt az elengedés tudománya, amikor az ember két úr közül, az egyetlen Urat választja (24). Éppen ezért a böjt, a mennyei meggazdagodás alkalma: igaz, örökkévaló kincsekre lelünk (19-21), miközben ragyog a szemünk és az életünk (22-23).
„…ne nézzetek komoran…” (Máté 6,16-24)