"Nyomban lesújtott rá meggondolatlanságáért az Isten" 2Sám 6
1Ezután összegyűjtötte Dávid Izráel egész ifjúságát, harmincezer embert. 2Elindult és elment Dávid az egész hadinéppel Baalé-Jehúdába, hogy elhozza onnan az Isten ládáját, amelyet a rajta levő kerúbokon ülő Seregek Urának a nevéről neveztek el. 3Az Isten ládáját egy új szekéren szállították, és elvitték Abinádáb házából, amely a dombon volt. Abinádáb fiai, Uzzá és Ahjó irányították az új szekeret. 4Elvitték az Isten ládáját Abinádáb házából, amely a dombon volt. Ahjó ment a láda előtt. 5Dávid és Izráel egész háza pedig szent táncot járt az Úr színe előtt mindenféle ciprusfa hangszernek, citerának, latnak, dobnak, csörgőnek és cintányérnak a kíséretével. 6Amikor Nákón szérűjéhez értek, Uzzá az Isten ládájához kapott, és megfogta, mert megbotlottak az ökrök. 7Ezért fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen. Nyomban lesújtott rá meggondolatlanságáért az Isten, és meghalt ott, az Isten ládája mellett. 8Dávid pedig megdöbbent attól, hogy az Úr összetörte Uzzát. Ezért nevezik azt a helyet Perec-Uzzának mindmáig. 9Akkor félni kezdett Dávid az Úrtól, és ezt gondolta: Hogy jöhetne hozzám az Úr ládája? 10És nem akarta Dávid magához vitetni az Úr ládáját Dávid városába, hanem elvitette a gáti Óbéd-Edóm házába. 11Három hónapig volt az Úr ládája a gáti Óbéd-Edóm házában, és megáldotta az Úr Óbéd-Edómot és egész háza népét. 12De jelentették Dávid királynak, hogy megáldotta az Úr Óbéd-Edóm háza népét és mindenét az Isten ládájáért. Elment Dávid, és örvendezve vitte az Isten ládáját Óbéd-Edóm házából Dávid városába. 13Amikor hat lépést tettek azok, akik az Úr ládáját vitték, ő egy bikát és egy hízott borjút áldozott. 14Dávid teljes erővel táncolt az Úr színe előtt, és gyolcs éfódot kötött magára Dávid. 15Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az Úr ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel. 16De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid király ugrálva táncol az Úr színe előtt, ezért szívből megvetette őt. 17Az Úr ládáját bevitték, és odatették a helyére, annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont fel. Akkor Dávid égőáldozatokat és békeáldozatokat mutatott be az Úr előtt. 18Miután Dávid befejezte az égőáldozat és a békeáldozat bemutatását, megáldotta a népet a Seregek Urának nevében. 19Majd az egész népnek, Izráel egész sokaságának, minden férfinak és nőnek osztott egy-egy lepényt, préselt datolyát és aszúszőlőt. Azután az egész nép hazament. 20Dávid is visszatért, hogy megáldja háza népét. De Míkal, Saul leánya kijött Dávid elé, és ezt mondta: Milyen dicső volt ma Izráel királya! Úgy mutogatta magát szolgáinak a szolgálói előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni! 21Dávid ezt felelte Míkalnak: Az Úr színe előtt jártam szent táncot, aki engem választott apád helyett és egész háza népe helyett, és engem rendelt az Úr népének, Izráelnek a fejedelmévé. Igen, az Úr színe előtt! 22És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt, akkor is tisztelni fognak a szolgálók, akiket te emlegetsz. 23Ezért nem lett gyermeke Míkalnak, Saul leányának holta napjáig.
Miért kellett Uzzának meghalnia? Hogy megtanulja Dávid és a nép,hogy Isten nem tehetetlen báb, akit oda hurcolunk, ahová akarunk, akkor és arra „használunk", amire kedvünk támad. Isten nem használati tárgy, hanem szentséges hatalom, élő, igaz Úr: jelenlétével megajándékozza ugyan övéit, de életünk és sorsunk irányítója ő marad. Jóságára csak alázat és hála lehet a válaszunk. Bocsásd meg, Uram, ha használni akarlak, és fogadj te engem terveid szolgálatába!
RÉ 81 MRÉ 81
„Így tettétek érvénytelenné Isten Igéjét…” (Mt 15,1-9) Mt 15,1-9
„Így tettétek érvénytelenné Isten Igéjét…” (Mt 15,1-9)[1] Jézus egy esetet említ, miszerint a szülőknek szükségük lenne gyermekük segítségére, de a gyermek arra hivatkozik, hogy azt, amivel segíthetne, már felajánlotta az Úrnak, áldozati ajándékként (5).[2] Jézus beleszól ebbe a gondolkozásba! Isten parancsolatainak célja a másik segítése. Nincs az a vallási, hitbeli szabály, gyakorlat, amely felülírhatná az emberszeretet parancsát, főleg ha a ránk bízottakról van szó. Legnagyobb nyomorúságunk, hogy Isten Igéje mögött nem látjuk meg az Isten eredeti gondolatát, annak lényegét, így félreértjük és érvénytelenné tesszük az Igét (6). Nincs olyan istentisztelet, amit elébe tehetnénk az emberszeretetnek, - ezt hangsúlyozza Jézus. Isten akarata, hogy enyhítsük a másik szenvedéseit, a bennünk lévő üdvösséges reménységgel. Ha pedig nem tudunk segíteni, nem tudunk szeretettel inteni, legalább ne piszkáljuk, hanem hagyjuk békén a másikat; akár már ezzel is sokat enyhíthetünk mások nyomorúságán. Vallásos szabályokkal, tanokkal, moralizálással csak elvadítjuk a másikat. Először segíteni kell, majd igei reménységünkkel örömre kell hangolni embertársunkat, utána taníthatjuk is.[3]
[1] Melyik fontosabb: az ember, vagy az ősök hagyományai; az ember, vagy a vallási előírások? Örök kérdés ez. A tanítványok megszegik a rituális, tisztasági előírásokat, - panaszolják a farizeusok Jézusnak (2). Jézus viszontválasza arra mutat rá, hogy a farizeusok pedig megszegik, az élet minden mozzanatát szabályozni akaró, törvényértelmező hagyományaikért (Talmud) az Isten parancsolatát (4).
[2] Ebben az esetben nem köti a fiúkat a szülőkre vonatkozó parancsolat?
[3] Azonnal az egyházi örökséggel, akár az igei tanítással fejbe verni a másikat nagy hiba! Ez ugyanaz, mint amit Jézus Krisztus elítél, az említett példával: segítenék apám, de nem segíthetek, mert Istent kell tisztelnem! Ezt ne tegyük. Soha ne legyünk embertelenül hívők; ne tegyük érvénytelenné mások életében Isten tevékeny szeretetét.