előző nap
következő nap

"Azt hiszed, apádat akarja megtisztelni Dávid, hogy vigasztalókat küldött hozzád?" 2Sám 10

1Történt ezek után, hogy meghalt az ammóniak királya, és utána a fia, Hánún lett a király. 2Dávid így gondolkodott: Szeretettel bánok Hánúnnal, Náhás fiával, mert az ő apja is szeretettel bánt velem. Elküldte tehát Dávid a szolgáit, hogy megvigasztalják apja halála miatt. Amikor megérkeztek Dávid szolgái az ammóniak országába, 3ezt mondták az ammóniak vezérei uruknak, Hánúnnak: Azt hiszed, apádat akarja megtisztelni Dávid, hogy vigasztalókat küldött hozzád? Inkább azért küldte hozzád Dávid a szolgáit, hogy ezt a várost megszemléljék, kikémleljék és elpusztítsák! 4Elfogatta azért Hánún Dávid szolgáit, szakálluk felét lenyíratta, ruhájuk felét fenekükig levágatta, és visszaküldte őket. 5Amikor ezt jelentették Dávidnak, eléjük küldött, és mivel igen csúffá tették azokat az embereket, ezt üzente nekik a király: Maradjatok Jerikóban, amíg meg nem nő a szakállatok; azután térjetek vissza! 6Amikor látták az ammóniak, hogy gyűlöletesek lettek Dávid előtt, követeket küldtek, és zsoldjukba fogadták a bét-rehóbi arámokat és a cóbai arámokat, húszezer gyalogost, továbbá Maaká királyától ezer embert és Tóbból tizenkétezer embert. 7Amint meghallotta ezt Dávid, elküldte Jóábot egy egész sereggel, a legvitézebbekkel. 8Kivonultak az ammóniak is, és csatarendbe álltak a kapu bejáratánál. A cóbai és rehóbi arámok, meg Tób és Maaká emberei külön álltak fel a mezőn. 9Jóáb látta, hogy elöl is, hátul is támadás fenyegeti, ezért kiválogatta egész Izráel színe-javát, és csatarendbe állította őket az arámokkal szemben. 10A hadinép maradékát pedig testvérének, Abisajnak a vezetésére bízta, és az ammóniakkal szemben állította csatarendbe. 11Ezt mondta: Ha az arámok erősebbek lesznek nálam, jöjj segítségemre! Ha pedig az ammóniak lesznek erősebbek nálad, akkor én megyek segítségedre. 12Légy erős, szedjük össze az erőnket népünkért és Istenünk városaiért! Az Úr pedig tegye azt, amit jónak lát! 13Akkor Jóáb rohamra indult hadinépével az arámok ellen, és azok megfutamodtak előtte. 14Amikor az ammóniak látták, hogy az arámok futnak, ők is megfutamodtak Abisaj előtt, és bementek a városba. Akkor Jóáb visszatért az ammóniak üldözéséből, és Jeruzsálembe ment. 15Amikor az arámok látták, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől, összegyűltek. 16Akkor elküldött Hadadezer és felvonultatta a folyamon túli arámokat. Ezek megérkeztek Hélámba, élükön Sóbakkal, Hadadezer hadseregparancsnokával. 17Jelentették ezt Dávidnak, aki összegyűjtötte egész Izráelt, átkelt a Jordánon, és megérkezett Hélám alá. Az arámok csatarendbe álltak Dáviddal szemben, és megütköztek vele. 18De megfutamodtak az arámok Izráel előtt, és megölt Dávid az arámok közül hétszáz harci kocsin küzdő embert és negyvenezer lovast. Sóbakot, a hadseregparancsnokot is levágta, és ott halt meg. 19Amikor látták mindazok a királyok, akik Hadadezer szolgái voltak, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől, békét kötöttek Izráellel, és szolgáltak neki. Ezután az arámok nem merték többé segíteni az ammóniakat.

 

Nagy fájdalmat okoz, ha valamit a legjobb szándékkal teszünk, s mégis rosszat feltételeznek rólunk, és nem hála, hanem bántás a válasz. Minden jó szándékú embert ér ilyen inzultus. Dávid együttérzését is félremagyarázták, s nagy baj lett belőle. Háború és sok halott. Mi viszont törekedjünk rá, hogy tudjunk másokról jót gondolni. S ha olykor csalódunk, az még mindig kisebb baj, mint ha rosszhiszeműségünkkel leromboltuk volna valakinek a jó szándékát.

RÉ 125 MRÉ 125

„…mennyei jelt…” (Mt 16,1–12) Mt 16,1–12

Aki újból és újból „jelet” kér Istentől, mintegy kényszerítve Istent, hogy azzal bizonyítsa magát, az önmaga szolgájává akarja tenni az Istent is. Nincs ennél bűnösebb pimaszság, pedig sokan be akarják cserkészni az Istent, saját ügyeik sikere érdekében. Csak a fordítottja lehetséges, csak mi lehetünk az Úr szolgái, és csak ebben a szolgálatban teljesedhet ki igazán az életünk. Egyébként is, bőven kaptunk már eddig is mennyei jelet az Úrtól. Azóta a legnagyobb jelet, Jézus Krisztus feltámadását is megkaptuk, annak áldásaként az élet teljességét: mi több kellhet még? Nekünk sohasem elég? Mindig, mindenhol, még az Istentől is folyton több kell? Ez az egész életünket átszövő telhetetlenség is az istentelenség jele. Jézus Krisztus erre az istentelen viszonyulásra csak egyet válaszolhat: „Ezzel otthagyta őket, és elment” (4). Urunk, ne menj el, ha Te elhagysz, az a kárhozat![1]


[1] Eddig a merev farizeusokról és a szabadon gondolkodó szadduceusokról volt szó. Mindegyik csoport másként volt „istentelen”. Szomorú azonban, hogy Jézus Krisztus tanítványai sem sokkal különbek, még annyi mindent nem értenek. Ők azonban mégis az Úr gyermekei, értetlenségüket megbocsátja, miközben hitüket növeli, értelmüket érleli az Úr (5-12).