20Akkor a bátyja, Absolon ezt mondta neki: Talán Amnón bátyád volt veled? Légy csendben most, húgom, mert a testvéred ő! Ne vedd a szívedre ezt a dolgot! Ezután Támár magára hagyatva lakott testvérének, Absolonnak a házában. 21Dávid király azonban meghallotta mindezeket, és nagyon megharagudott. 22Absolon pedig nem szólt Amnónhoz sem jót, sem rosszat. De gyűlölte Absolon Amnónt, mert erőszakot követett el a húgán, Támáron. 23Két esztendő múlva Absolon juhait nyírták az Efraimhoz tartozó Baal-Hácórban. Absolon meghívta az összes királyfiakat. 24Megjelent ugyanis Absolon a királynál, és ezt mondta: Éppen most nyírják szolgád juhait. Jöjjön el azért a király szolgáival együtt a te szolgádhoz! 25De a király ezt felelte Absolonnak: Ne menjünk el, fiam, mindnyájan, hogy ne legyünk a terhedre! És bár unszolta őt, nem akart elmenni, hanem megáldotta őt. 26Akkor ezt mondta Absolon: Ha nem jössz, akkor jöjjön el velünk Amnón, a testvérem! A király így felelt: Miért menjen el veled? 27De amikor unszolta Absolon, elengedte vele Amnónt, és a többi királyfit. 28Akkor Absolon ezt a parancsot adta legényeinek: Jól figyeljetek! Amikor Amnón jókedvű lesz a bortól, ezt mondom nektek: Vágjátok le Amnónt! Ti pedig öljétek meg, ne féljetek, hiszen én adom nektek a parancsot! Legyetek erősek és bátrak! 29Úgy cselekedtek azért Absolon legényei Amnónnal, ahogyan Absolon parancsolta. A királyfiak pedig mindnyájan felugrottak, öszvérre ültek, és elmenekültek. 30Még úton voltak, amikor ez a hír jutott el Dávidhoz: Megölette Absolon a királyfiakat mind, egy sem maradt meg közülük! 31Akkor fölkelt a király, meghasogatta a ruháját, és a földre feküdt. Szolgái is mind meghasogatott ruhában álltak mellette. 32De megszólalt Jónádáb, Simeának, Dávid testvérének a fia, és ezt mondta: Ne gondolja az én uram, hogy mind megölték az ifjakat, a királyfiakat, mert egyedül Amnón halt meg. Föltette ezt magában Absolon már akkor, amikor Amnón erőszakot követett el húgán, Támáron. 33Ne higgye azért az én uram, királyom, hogy az összes királyfi meghalt, mert csak Amnón halt meg. 34Absolon pedig elmenekült. Az őrálló legény föltekintett, és látta, hogy nagy néptömeg jön nyugat felől a hegyoldalon. 35Akkor ezt mondta Jónádáb a királynak: Ott jönnek a királyfiak! Úgy történt, ahogyan megmondta szolgád. 36Amint befejezte szavait, már meg is érkeztek a királyfiak, és hangos sírásba kezdtek. Maga a király is összes szolgájával együtt igen nagy sírásra fakadt. 37Absolon tehát elmenekült, és elment Talmajhoz, Ammihúr fiához, Gesúr királyához. Dávid pedig mindennap gyászolta a fiát. 38Absolon három esztendeig maradt Gesúrban, miután odamenekült. 39Dávid király végül felhagyott azzal a szándékával, hogy Absolon ellen vonul, mert már megvigasztalódott Amnón halála miatt.
A tanítványok közül hárman lehettek a megdicsőülés hegyén. A többi kilenc tanítvány ezalatt „felsült” a völgyben, mert nem tudtak meggyógyítani egy epilepsziás fiút (16). Jézus Krisztus hatalma és a tanítványok tehetetlensége: kiáltó ellentmondás. Ez az ellentmondás ma is ordít, gyötör: az erőtlen keresztyénség, a közömbös egyháztagság, az unalmas istentisztelet; vagy ennek ellentéte, a mindenkit kikészítő túlbuzgóság; mindegyik hiteltelenné, erőtlenné teszi az egyházat. Jézus Krisztus kritikája rámutat a baj gyökerére, mert mindezek oka: hitetlenségünk és elfajultságunk (17), kegyesség nélküli életünk (21). A hit nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés (20), azaz itt nem kishitűségről, hanem hitetlenségről van szó; olyan elfajulásról, amely eltért az örökkévaló iránytól. Ébredés kell, megújulás, bűnbánat, Ige, Krisztus, az első szeretet tüze, amely ugyanakkor józan, ebben a világban él, és ezt a világot akarja áthatni Jézus Krisztus és a mennyei világ erejével. Többről van itt szó, mint betegek gyógyításáról (18), hegyek elmozgatásáról (20), arról van itt szó, hogy hiszünk-e, vagy sem? A hit az a hatalom, amely felemeli a mennyei erők előtti zsilipet, hogy Jézus Krisztus hatalma elárassza az életünket.