Ismerősöm említette, hogy kirabolták és minden értékét elvitték, benne személyes dolgait is. Keresztyén, hívő ember az illető, éppen ezért csodálkozik magán, mondta, hogy még mindig méltatlan indulat, harag fogja el az ismeretlen tettesek iránt, ha az esetre gondol. - Az adós szolga példázata hangsúlyozza, hogy Isten Jézus Krisztusban nekünk minden kifizethetetlen adósságunkat, vétkünket elengedte, ezért mi csak ezzel az „elengedéssel”, kegyelemmel és bocsánattal fordulhatunk embertársaink felé (22).[1] - A mindennapok, az élet azonban azt mutatja, hogy erre képtelenek vagyunk, egyházban és egyházon kívül egyaránt. Tény, nem tudunk megbocsátani, folyton emlegetjük, alkalom adtán megbosszuljuk, sírba visszük a sérelmeinket, sőt haragosunk baját saját elégtételünk jeleként fogjuk fel. - Ravasz László említi, elvész a megnyert kegyelem, ha nem vagyunk kegyelmesek (Máté 6,12). Megfordítom: a megnyert kegyelem jele, hogy a hívő ember az Úrra bízza az igazságszolgáltatást (Róma 12,19), ezért megbocsát; lehet, hogy belül sírig fáj valami, de fájdalmát többé nem emlegeti, „adósát” nem bántja, hanem megpróbál könyörögni érte (Máté 5,43-44). Nincs nehezebb ennél, emberileg lehetetlen, kegyelmi állapotban lehetséges csak!