„...juhtúrót és tehénsajtot vittek eleségül Dávidnak és a vele levő népnek”
2Sám 17,15–29
15Húsaj pedig elmondta Cádók és Ebjátár papoknak: Ilyen tanácsot adott Ahitófel Absolonnak és Izráel véneinek, én viszont ezt meg ezt tanácsoltam. 16Most tehát sietve küldjetek jelentést Dávidnak: Ne töltsd ma az éjszakát a puszta felé vezető gázlóknál, hanem azonnal kelj át, különben elpusztul a király és az egész vele levő nép. 17Jónátán és Ahimaac a Rógél-forrásnál álldogáltak. Oda járt egy szolgálóleány, az hordta nekik a hírt, ők pedig elmentek és hírt vittek Dávid királynak. A városba ugyanis nem mertek bemenni, hogy meg ne lássák őket. 18Mégis meglátta őket egy szolga, és hírül adta Absolonnak. Ezért mindketten sietve eltávoztak, és bementek egy bahúrimi ember házába. Ennek az udvarában volt egy kút, oda ereszkedtek le. 19Az asszony pedig fogott egy terítőt, letakarta vele a kút száját, és gabonát öntött rá, úgyhogy semmit sem lehetett észrevenni. 20Amikor megérkeztek az asszonyhoz Absolon szolgái, és megkérdezték, hogy hol van Ahimaac és Jónátán, az asszony így felelt nekik: Továbbmentek innen a vízhez. És keresték őket, de mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe. 21Miután eltávoztak, ezek kijöttek a kútból, elmentek, és hírt vittek Dávid királynak. Ezt mondták Dávidnak: Induljatok, keljetek át gyorsan a vízen, mert veszedelmes tanácsot adott Ahitófel! 22Elindult azért Dávid egész népével együtt, és átkeltek a Jordánon. Virradatra senki sem maradt, aki ne kelt volna át a Jordánon. 23Amikor látta Ahitófel, hogy nem az ő tanácsát követik, fölnyergelte a szamarát, elindult, és hazament a városába. Végrendelkezett háza népéről, azután felakasztotta magát. Így halt meg, és eltemették apja sírjába. 24Dávid már Mahanaimba érkezett, amikor Absolon az összes izráeliekkel együtt átkelt a Jordánon. 25Absolon Jóáb helyett Amászát állította a hadsereg élére. Amászá egy Jitrá nevű izráeli ember fia volt, aki bement Abígalhoz, Náhás leányához, aki Cerújának, Jóáb anyjának volt a nővére. 26Izráel és Absolon Gileád földjén ütött tábort. 27Amikor Dávid Mahanaimba érkezett, az ammóni Rabbából való Sóbi, Náhás fia, a Lódebárból való Mákír, Ammiél fia és a gileádi Rógelimből való Barzillaj 28ágyneműt, tálakat és cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot meg pörkölt lencsét, 29továbbá mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot vittek eleségül Dávidnak és a vele levő népnek. Mert ezt mondták: Éhes, fáradt és szomjas lett a nép a pusztában.
Jézus a szenvedéseiről és kínhaláláról beszél a tanítványoknak, de nem csak erről! Ez a „de” (19), maga az evangélium: „de harmadnapon feltámad”. Ez az üzenet nemcsak Jézus szenvedéseit és halálát, hanem a miénket is más összefüggésbe helyezi, hiszen Jézus feltámadása a mi feltámadásunk záloga (1Korinthus 15,20). Ettől kezdve azonban nemcsak itteni szenvedéseinkhez kapunk erőt, sőt örökkévaló értelmet (noha szenvedni soha nem jó), hanem itteni kicsinyes emberi harcainkon, versengéseinken is változtatni lehetne! Milyen tapintatlanok, érzéketlenek ezek a tanítványok! Őket sem Jézus szenvedésének és kínhalálának bejelentése, sem feltámadásának ígérete nem indítja meg; továbbra is saját magukkal törődnek, saját kicsinyes harcaikkal, egymás közötti vetélkedéseikkel; amit a szülők, az anyák csak táplálnak bennük (20-21). A „sikeres” ember a mai nyugati társadalmak ideál-típusa. Nincs ennél hazugabb, embertelenebb és istentelenebb minta: irigységet, haragot szül (24), miközben valódi áldozatokat nem hoz (22), önző, látványos és üres. Jézus Krisztus új „mintát” adott, amit a mai napig nem fogadtunk be: aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgájává, ahogy Jézus Krisztus is azzá lett érettünk (27-28).