előző nap
következő nap

„...bánjatok kíméletesen azzal a fiúval...” 2Sám 18,1–18

1Ezután megszemlélte Dávid a vele levő hadinépet, és ezredeseket meg századosokat állított az élükre. 2Dávid a hadinép egyharmadát Jóábra bízta, egyharmadát Abisajra, Cerújá fiára, Jóáb testvérére, egyharmadát pedig a gáti Ittajra. A király ezt mondta a népnek: Én magam is veletek fogok menni. 3De a nép így felelt: Nem jöhetsz, mert ha mi megfutamodunk is, velünk nem törődnek; sőt ha a sereg fele meghal is, azzal sem törődnek. De te annyit érsz, mint tízezer magunkfajta ember. Jobb tehát, ha a városból segítesz bennünket. 4A király ezt mondta nekik: Úgy teszek, ahogy jónak látjátok. Majd odaállt a király a kapu mellé, az egész hadinép pedig kivonult századonként és ezredenként. 5Jóábnak, Abisajnak és Ittajnak ezt parancsolta a király: Az én kedvemért bánjatok kíméletesen azzal a fiúval, Absolonnal! Hallotta az egész hadinép is, hogy mit parancsolt a király Absolonra vonatkozólag mindegyik vezérének. 6Azután kivonult a hadinép a mezőre Izráel ellen, de az ütközet az efraimi erdőben folyt le. 7Ott verték meg Izráel hadinépét Dávid szolgái. Nagy vereség érte ott őket azon a napon: elesett húszezer ember. 8Kiterjedt a harc arra az egész vidékre, és a hadinép közül sokkal többet pusztított el az erdő azon a napon, mint amennyit fegyver pusztított el. 9Egyszer csak rábukkantak Dávid szolgái Absolonra. Absolon egy öszvéren nyargalt. Az öszvér beszaladt egy nagy tölgyfa sűrű ágai alá, Absolon pedig fennakadt hajánál fogva a tölgyfán, és ott maradt ég és föld között, mert az öszvér kiszaladt alóla. 10Meglátta ezt egy ember, és jelentette Jóábnak. Ezt mondta: Láttam, hogy Absolon egy tölgyfán függ! 11Jóáb ezt mondta a hírt hozó embernek: Ha láttad, miért nem terítetted mindjárt a földre? Azután gondom lett volna arra, hogy tíz ezüstöt meg egy övet adjak neked. 12De az az ember így felelt Jóábnak: Ha ezer ezüst ütné is a markomat, akkor sem emelnék kezet a király fiára. Hiszen fülünk hallatára parancsolta meg a király neked, Abisajnak meg Ittajnak, hogy vigyázzatok arra a fiúra, Absolonra! 13Ha orvul törtem volna az életére, akkor te nem álltál volna mellém, hiszen a király előtt semmi sem marad titokban! 14Jóáb ezt mondta: Mit vesztegetem veled az időt? És három dárdát kapva a kezébe, beledöfte Absolon szívébe, mert még életben volt a tölgyfán. 15Azután körülfogta Absolont Jóáb tíz fegyverhordozó legénye, levágták és megölték. 16Ekkor Jóáb megfújta a kürtöt, mire a nép visszatért Izráel üldözéséből, mert Jóáb megállást parancsolt a népnek. 17Absolont pedig fogták, beledobták az erdőben egy nagy gödörbe, és igen nagy rakás követ szórtak rá. Egész Izráel elfutott, mindenki a maga otthonába. 18Absolon még életében vett, és felállított magának egy emlékoszlopot a Király-völgyben, mert ezt mondta: Nincs fiam, aki fenntartaná nevem emlékét. Ezért a maga nevéről nevezte el az oszlopot. Absolon emlékoszlopának nevezik azt még ma is.
Megható az a szeretet, ahogyan Dávid óvni próbálja Absolont. Az egész sereg előtt kinyilvánítja akaratát: a fia életére vigyázzon mindenki! Aggódik érte, szeretné, ha Absolon épségben megúszná ezt a csatát. Mert az átélt élmények, az árulás, a hűtlenség ellenére is rendezni szeretné kapcsolatát gyermekével. Szeretete erősebb az őt ért sérelmeknél. Isten felénk való, naponkénti irgalma is így szólal meg a mi életünk felett. Nem hűtlenségeinkre, hanem az értünk keresztre szegzett Jézus hűségére tekint.

RÉ 36 MRÉ 36

„…két vak ült az út mellett…” (Mt 20,29–34) Mt 20,29–34

„…két vak ült az út mellett…” (Mt 20,29-34)[1]Máté két vakról ír, Jerikó városában; Márk és Lukács (Lukács 18,35-43) csak egyről, míg Márk a vak embert meg is nevezi: Bartimeusnak hívták (Márk 10,46-52). Ugyanarról a történetről van szó, a két vak közül azonban Bartimeus lehetett a „feltűnőbb”. Ha többen vagyunk, bármilyen helyzetben is, mindig a „dominánsabbat” jegyezzük meg. Ezért más leírások csak Bartimeust említik. De jó, hogy Jézus Krisztusnál nem így van: nála az is feltűnő, aki a másik mellett nem az!

[1] Máté két vakról ír, Jerikó városában, Márk és Lukács (Lukács 18,35-43) csak egyről, míg Márk a vak embert meg is nevezi: Bartimeusnak hívták (Márk 10,46-52). Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, amikor Jézus elhagyta Jerikót, Lukács szerint pedig Jerikóhoz közeledve gyógyított Jézus. Ugyanarról a történetről van szó, a két vak közül azonban Bartimeus lehetett a „feltűnőbb”; ha többen vagyunk, bármilyen helyzetben is, mindig a „dominánsabbat” jegyezzük meg. Ezért más leírások csak Bartimeust említik. De jó, hogy Jézus Krisztusnál nem így van: nála az is feltűnő, aki a másik mellett nem az! Már Jézus korában két Jerikó volt: a gyógyítás akkor történt, amikor Jézus kijött Jerikó óvárosából és haladt az újváros felé. Az evangélisták által vázolt különbségek tehát magyarázhatók, de lényegtelenek az üzenetet illetően. Jézus Krisztus a jeruzsálemi bevonulása előtt, megváltó halálára készülve gyógyít: ezzel is hirdeti: Ő Dávid Fia, aki Isten Fia, aki észreveszi azt a nyomorúságot, amit mi nem akarunk meglátni (31), meghallja a nyomorult, testileg-lelkileg vak, koldus életünk szűnni nem akaró kiáltását, megáll, megszólít, rákérdez bajunkra, meghallgat (32). Merjük a legtöbbet kérni (33), de ne feledjük: a „legtöbb” nem a testi látás, hanem Isten könyörülő, megváltó irgalma, ami alapvetően új, örök életet ajándékoz nekünk. Máténál ezeken túl a legnagyobb üzenet mégiscsak az, hogy nagy áldás, ha tudunk ketten, többen, együtt kiáltani (30). Sajnos, ez egyre ritkább. Még örülni, hálát adni, dicsőíteni inkább tudunk együtt, de kiáltani, nyomorúságunkat együtt, leplezetlenül Isten elé tárni – ez az alázat már hiányzik belőlünk! Ha ketten vagyunk, már önhittek vagyunk. Nem kell együtt siránkozni, de valós bajokban együtt kiáltani, ez lenne az igazi testvériség