„Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet?" Jób 7
2Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért,
3úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem.
4Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek fel? Hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig.
5Testemet férgek és porkéreg borítja, bőröm beforrad, és újra kifakad.
6Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és reménytelenül múlnak el.
7Gondold meg, hogy csak szellő az életem, szemem nem lát többé jót.
8A rám néző szem nem pillant meg. Szemed felém fordítod, de már nem vagyok.
9Eltűnt a felhő, elszállt. Éppígy nem jön vissza, aki leszáll a holtak hazájába.
10Nem tér vissza házába többé, lakóhelyén sem tudnak róla többé.
11Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel.
12Tenger vagyok-e vagy tengeri szörny, hogy őrséget állítasz ellenem?
13Mikor azt gondolom, hogy megvigasztal nyoszolyám, hordozza panaszomat fekhelyem,
14akkor álmokkal rémítesz, látomásokkal rettentesz engem.
15Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat.
16Megvetem az életemet, nem kell tovább! Hagyj békén, mert időm csak egy lehelet!
17Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele?
18Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed.
19Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni?
20Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok?
21Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, mire keresel, már nem leszek.
„Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem..." (21). Bár Jóbról azt olvassuk, hogy „istenfélő" ember, mégis „istenképe" hiányos volt. Nemcsak azt hitte rosszul, hogy Isten az őt félőkön is bosszúálló, irgalmat nem ismerő zsarnok, de szenvedése miatt a kegyelem Istenének az arcát sem látta világosan. Akinek egyszer felragyogott a kegyelmes Isten arca Jézus Krisztusban, ne adja át soha szívét a bűnbocsánat felőli kételkedésnek!
RÉ 17, MRÉ 17
„…ami hamarosan meg fog történni…” (Jelenések 1,1-8) Jelenések 1,1-8
(1) „…ami hamarosan meg fog történni…” (Jelenések 1,1-8) Miről szól a Jelenések könyve? Arról, ami hamarosan meg fog történni (1). Mi az, ami meg fog történni? Az, hogy Jézus Krisztus eljön, akit keresztre feszítettek, de feltámadott, és meglátja Őt a föld minden nemzetsége (7). Isten követségében jön Ő, annak az Istennek követségében, aki az első és az utolsó, Örökkévaló és Mindenható (8). A Jelenések könyve a kor bevett „műfaját” követve, színes látomásokban leírja ennek a jövőnek részleteit, amelyek fontosak, Isten kijelentései ezek. De csak akkor szemléljük ezeket a részleteket helyesen és üdvösségesen, ha a részletek ebben az előbb említett krisztusi egészben állnak össze. Elveszni a részletekben, az is lehet halálos. A Jelenések könyve is azt üzeni: ne félj, Isten kinyilvánította, hogy Ő az élet Istene, ezért küldte el Fiát, és az Ő visszajövetelével az isteni élet, az élet teljessége győz minden halál-erő felett. Boldog, aki ezt olvassa, hallgatja és így értve az igeverseket, megtartja azokat (3); megtartani itt most nem cselekvést jelent, hanem ezt a boldog várakozást, amikor az ember a legnyomorúságosabb helyzetben is tud az eljövendő Krisztus mindent teljessé formáló ígéreteibe kapaszkodni.* Ebben a várakozásban ott van az a boldog reménység, hogy közelít az Úr, közelít az élet teljessége. Egy videón a karámból hosszú idő után kiengedett teheneket láttam, döbbenetes volt, milyen boldog örömmel ugrándoztak a legelőn ezek a hatalmas testű állatok: „Úgy ugrándoztok majd, mint a hízlalóból kiszabadult borjak” (Malakiás 3,20). Ez a jövő szól a Jelenések könyvéből, Isten népe számára mindenképpen. Így olvassuk minden részletét.
* Ez a boldog várakozás abban áll, hogy az ember nem engedi el, „megtartja” a korlátot, de valójában a korlát tartja meg őt.