előző nap
következő nap

"egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek ..." Róm 15,1–13

1 Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. 2 Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. 3 Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám." 4 Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. 5 A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, 6 hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. 7 Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére. 8 Mert azt mondom, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket, 9 a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek." 10 Azután ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt." 11 Majd ismét: „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek." 12 Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek." 13 A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.

A gyülekezet arra való, hogy értelmet nyerjenek az adottságbeli különbségek. Az erősek öntetszelgés helyett hordozhatják a gyengéket. A gyengék pedig lehetőséget adhatnak az erőseknek az igazi erő megmutatására, ami a türelmes szenvedés. Ekkor az erősek is megtapasztalhatják a saját gyengeségüket, és vigasztalást nyerhetnek Krisztusból. A gyülekezet arra való, hogy felfedezzük, hogy mindannyiunknak egyformán szüksége van Krisztusra, és egy szívvel, egy szájjal dicsőíttessék... (6) az ő neve. 

RÉ 395, MRÉ 477

„Istenre gondolok, és csak sóhajtozom…” (Zsoltárok 77,1-10) Zsoltárok 77,1-10

(4) „Istenre gondolok, és csak sóhajtozom…” (Zsoltárok 77,1-10) A csüggedéstől eljut a zsoltáríró  a hálaadásig. Csüggedése nem egyéni bajainak foglalata, hanem népének állapota miatt jajong, de a nép bánata egyéni panaszban zokog fel. Az egyéni sóhajnak is van helye Isten előtt, de csak akkor, ha az egyént mindenekelőtt a közösség miatti felelősség terheli, és egyéni panaszát is népe gyermekeként nyögi. A mai egyént kiemelő keresztyénség nem biblikus. – Panasza álmatlanná teszi a zsoltárost, kezét felemelve kiált nyomorúságában, és nem jön az enyhülés. Ihletett, Istennek kedves ez az őszinte megfogalmazás: „Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem és elcsügged a lelkem” (4). - Nem úgy van az, hogy „Isten”, - és azonnal adatik megoldás. A hívő ember, akár egy életet is végigélhet úgy, hogy nem éri meg a konkrét szabadítást. A hit ugyanis nem az, hogy hiszem és emlegetem az Istent, és Ő majd jön, azonnal, mindent megold, úgy, ahogy mi elgondoltuk.*

 

* – A panasz csak fokozódik, ha a régire emlékezünk, a mát pedig hamisan hasonlítjuk a régihez, mert a régi mindig megszépül a nosztalgiában, miközben az ember valójában saját elmúlásán kesereg; nem ez vezet a megoldáshoz (6). – Az élő hit az, amikor nem az Istentől várjuk a változást, változtatást, vagy nem azt gondoljuk, hogy Ő változott meg, mert megvonta tőlünk irgalmát, mert nem Istennek, hanem nekünk kell, lehet megváltozni (7-11), hogy változtatni tudjunk, Ővele.