előző nap következő nap

"Törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom..." Zsid 8,6–13

6 Most azonban a mi főpapunk annyival különb szolgálatot nyert, amennyivel annak a különb szövetségnek lett a közbenjárója, amely jobb ígéretek alapján köttetett. 7 Mert ha az első szövetség hibátlan lett volna, nem lett volna szükség a másodikra. 8 Mert hibáztatja őket, amikor így szól: „Íme, eljön majd az idő, így szól az Úr, amikor új szövetséget kötök Izráel házával és Júda házával; 9 nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben, én sem törődtem velük – így szól az Úr. 10 De ez lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával ama napok múltán kötök – így szól az Úr. Törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, és Istenük leszek, ők pedig az én népemmé lesznek. 11 Akkor senki sem tanítja többé így a társát és testvérét: Ismerd meg az Urat! Mivel mindenki ismerni fog engem, a kicsinyek és a nagyok egyaránt. 12 Mert irgalmas leszek gonoszságaikkal szemben, és bűneikről nem emlékezem meg többé." 13 Amikor új szövetségről szól, elavulttá teszi az elsőt, ami pedig elavul és megöregszik, az közel van az elmúláshoz.

Vajon a lelkiismeret lehet Isten megismerésének forrása (10)? A mi nyelvi kultúránkban a lelkiismeretünket leginkább a lelkiismeret-furdalás idején tapasztaljuk. Ám a Biblia szóhasználata („közös tudás") eltér ettől, inkább a hitvallás („közös mondás") közösségi látásához köti azt: az ember az egyház évezredes történetébe lépve megvallja az egyház hitét Isten irgalmáról (12). Így tehetünk szert erre a közös tudásra (6), amely vezethet bennünket. Ez sokkal szilárdabb, mint koronként változó érzéseink ingatag és megsebző világa.

RÉ 78, MRÉ 78

„…essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsoltárok 95) Zsoltárok 95

(6) „…essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsoltárok 95) Isten magasztalásának lényege, hogy Őt önmagáért dicsőítjük, függetlenül attól, hogy mi éppen milyen helyzetben vagyunk. Magasztaljuk Őt, mert az Úr a „legnagyobb”, Ő minden magasság és mélység felett áll (1-6). Az ember egyet tehet: térdre esik előtte, megadja magát az Úrnak (1-6). - Ez az önmegadás az Úr előtt: ajándék; erre az ember saját magától képtelen. Sőt, az emberre az ellenkezője jellemző: az ember megkeményíti magát, és megmutatja, mire képes. Az ember nem adja fel, az ember küzd, az ember több akar lenni, a maga javára, a maga erejéből. Ennek következménye: rivalizálás mindenhol, még a szeretteink között is; ennek eredménye tévelygés; ez az állapot bosszantja az Urat (8-11). Az egyházban ez az állapot az állandó tevékenységben mutatkozik meg: mindent mi akarunk megoldani az Úr helyett, közben rivalizálásunk hiteltelenné tesz bennünket. Gyakran előfordul az is, hogy az egyház egy kellemes civil klubbá válik, és ha szól is az Ige, nem talál nyitott fülekre és szívekre. - A csodák akkor kezdődnek, amikor az ember feladja és beleroskad az Úr kezébe; amikor nem keményíti meg magát. Ekkor tapasztalja meg igazán az Ő népe, hogy az Úr nem engedi el az övéit (7-8). Isten mai népének is fel kellene adni keménységét, a módszerek és stratégiák rengetegét, és nyitott szívvel hagyni kellene, hogy cselekedjen az Úr. Ez nem tétlenség, de az Istennek kedves cselekvés csakis így kezdődhet el, ezzel a „szent tétlenséggel” (2Mózes 14,14).